Angyal István személye és forradalmisága

Hithű kommunista volt, mégis a forradalom első napjától kezdve harcolt a felkelők oldalán, azért, hogy a rosszul működő rendszer helyén megvalósulhasson a valódi osztályegyenlőségre alapuló, igazságos társadalom. Idealizmusa egészen 1958-as haláláig elkísérte. 

Angyal István 1928. október 14-én született Magyarbánhegyesen, egy békés megyei zsidó kisiparos és kiskereskedő családban. 1944-ben édesanyjával és egyik nővérével Auschwitzba, az ottani megsemmisítő táborba hurcolták. Miután lánytestvérét – sikertelen szökési kísérlete után – az egész tábor szeme láttára felakasztották, a németek édesanyját is megölték. A családi és történelmi tragédiát átélve, a holokausztot túlélve kereste a helyét a háború utáni Magyarországon.

Miután hazakerült, tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy a kommunista eszmékben találta meg a reményteli új élet szép jövőt kínáló lehetőségeit – csak úgy, mint a holokauszt túlélőinek jelentős része. Angyal István az ideológiától várta a faji és osztálykülönbségek megszüntetését, bár a kommunista pártba soha nem lépett be. Sikeresen leérettségizett, majd 1947-ben felvették a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-történelem szakára, mivel azonban 1949-ben felszólalt a sokak által támadott Lukács György mellett, ugyanebben az évben eltanácsolták az egyetemről. Ezután kitanulta a lakatos szakmát, és a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál helyezkedett el. 1951-ben Dunapentelén már vasbetonszerelőnek tanult, munkájáért a Sztálin Vasmű építésében több, sztahanovistáknak járó elismerést kapott. A nehézipar fejlesztési ütemének visszafogását követően munka nélkül maradt, később a Közlekedési Építő Vállalat alvállalatához került, ahol 1955-től 1956. októberéig építésvezetőként működött.

A megvalósult kommunista-szocialista rendszerből kiábrándult, ugyanakkor továbbra is hitt Marx, Engels és Lenin tanaiban, valamint abban, hogy alulról szervezve létrejöhet a „demokratikus”, igazságos társadalom, jóllehet a demokráciát – mint a forradalom sodrában is kiderült – nem többpártrendszerrel képzelte el. Ott volt a Petőfi Kör vitáin is. De ő nem reformokban gondolkodott: várta a tisztító vihart, a forradalmat. Ez a magyarázta annak, hogy már a forradalom első óráiban ott volt a felkelők között, fegyvert fogott, életét kockáztatta álmai megvalósításáért, amelynek eszközét látta a népfelkelésben.

Angyal István a forradalomban az első naptól kezdve aktívan vett részt. A Tűzoltó utcai fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportjával eredményesen harcolt a megszállók ellen, rengeteg tankot és páncélozott kocsit sikerrel semmisítettek meg. Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és etetett a forradalmi napokban. Azok a kommunista funkcionáriusok, akik ezt tőle kérték, házuk elé védelmet kaptak. Angyal felajánlotta a kormánynak, hogy csoportjával támogatni fogja a jobboldali erők elleni harcban. November első napján arra kérte fel Kádár Jánost, hogy másnap jelképesen vegye át tőle csoportja vezetését. Az újonnan megalakult MSZMP első titkára ezt megígérte neki, de ígéretét nem teljesítette. A szovjet invázió után a Tűzoltó utcaiak november hetedik napjáig folytatták a fegyveres ellenállást. Ezt követően Angyal István a Péterfy Sándor utcai kórházban rendezkedett be, ahol röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott. November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai letartóztatása ellen.

A forradalmat követő megtorlás áldozata három tárgyaláson állt bírái előtt. Angyal Istvánt az első tárgyalás után emelték ki eredeti vádlott társai közül, amikor is a Tűzoltó utcai felkelőcsoportban játszott vezető szerepe került előtérbe. Mint „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetője”, a halálos ítélet elkerülhetetlen volt számára. Vállalta a sajátkezű, rendőrségen lejegyzett vallomásaiban leírtakat. Nem vádolt senkit, magát sem védte, de kiállt a forradalom mellett, és erkölcsileg akart bírái, a forradalmat eltipró régi-új hatalom fölé nőni.

Angyal Istvánt a budapesti Gyűjtőfogház udvarán akasztották fel 1958. december 1-jén.

Simon Miklós