A mayerlingi tragédia

Rudolf főherceg, Habsburg-trónörökös egy téli napon a mayerlingi császári vadászkastélyba ment. Egyik vendége, a 17 éves bárónő titokban érkezett. Mindketten itt lelték halálukat. Kettős öngyilkosságot követtek el… de miért?

 Rudolfot, Ferenc József egyetlen fiát kora gyermekkorától egy hatalmas, soknemzetiségű, egész Közép-Európát magába olvasztó birodalom leendő uralkodójaként nevelték. Apja, Ferenc József császár pontosan tudta, hogy a Monarchiát csak erős hadsereg segítségével tarthatja fenn. Ezért aztán az érzékeny, intelligens, gyors észjárású Rudolfot kezdettől fogva a rideg katonaéletre szerette volna nevelni. Nem így az önálló gondolkodású Erzsébet császár- és királyné. Anyja a szabadelvű és gondolkodású Joseph Latour von Thurnburgot fogadta a fiú mellé tanítóul. Az akkor 15 éves trónörökösben olyan forradalmi gondolatok születtek meg, hogy Ferenc József megismerve fiának politikai felfogását, mindent megtett annak érdekében, hogy Rudolf ne árthassa bele magát az állam ügyeibe.

Az új Európa víziója

Ferenc József császár

Rudolf különféle előterjesztésekkel bombázta a császárt, melyekben az Európán végighullámzó szabadságvágyat állította szembe a Habsburg-önkénnyel. Továbbá névtelen újságcikkeket jelentetett meg a barátja által alapított Neues Wiener Tagblattban. Hogy ki írta ezeket a cikkeket, annak nemcsak Bécsben, de Berlinben is hamar híre ment, és Bismarck német kancellár elrendelte a kellemetlenné váló trónörökös titkos ügynökökkel való figyeltetését.

A trónörökös egy időben titokban arról ábrándozott, hogy a tolerancia és együttműködés jegyében egyesülhet egy szép napon egész Európa. Úgy gondolta, álma meg is valósul, ha trónra kerül ő maga és a másik két szabadelvű trónörökös – Németországban Frigyes herceg, Nagy-Britanniában pedig Edward walesi herceg. Ez a csodás álom azonban hamar szertefoszlott. Rudolf évekig az emberek kedvence volt, azonban 1888-ban kezdett elszigetelődni. Ekkoriban egyre többen követelték, hogy a Monarchia egyesüljön a Német Birodalommal. Felütötte a fejét az antiszemitizmus: az egyesülés ellenzőit nemcsak árulónak bélyegezték, hanem a zsidó tőke kiszolgálóinak is. Midőn Rudolf felfogása tarthatatlanná vált, számot vetett politikai kudarcával, és élete hátralevő egy évében kicsapongó életet élt.

Rudolf  és Stefánia az esküvőjükön

Beteges halálvágy

A 23 éves jóképű trónörökös 1881-ben kötött házasságot a 17 éves Stefánia (1864–1945) hercegnővel, a belga király lányával. Egyetlen gyermekük -egy lány, aki nem örökölhette a trónt- két évvel a házasságkötés után született. Stefánia alighanem elkapta férje vérbaját, és többé nem szülhetett. Nemsokára külön lakosztályban laktak és csupán az együttélés látszatát tartották fenn, az udvari etikett szerint. Rudolf ivásra és drogokra adta fejét, félvilági nőkkel vette magát körül, s rövidesen beteges halálvágy kerítette hatalmába.

Mitzi Caspar, osztrák nagyvilági prostituált több éven át volt a koronaherceg szeretője. Mitzi mint „háztartási alkalmazott” tartozott Rudolf kíséretéhez és szemlátomást rajongott a főhercegért. Rudolf már őt is rá akarta venni, hogy legyenek együtt öngyilkosok, de az akkor 25 éves Mitzi kinevette, majd látván, hogy komolyan gondolja, visszautasította az ajánlatot.

Marie Alexandrine Freiin von Vetsera
(1871-1889)

1888. október 7-én, egy lóversenyen mutatták be neki Vetsera Mária bárónőt – vagy, ahogy többnyire szólították, Mary – részben görög, részben cseh-osztrák származású, sötét hajú szépség volt: beszédes tekintet, nagy szempillák, kicsi, de érzéki száj. „Karcsú, mégis érett alakja – mondta róla pártfogója, Wallersee-Larisch grófnő – idősebbnek láttatta 17 évesnél, és kecses járása ellenállhatatlanul vonzó volt.” Sokan tudni vélték, hogy nem egy szeretője akadt már. A hónap végén pedig már túl voltak első találkájukon. 

November közepén Rudolf megajándékozta egy vasgyűrűvel, melybe az ILVBIDT betűk voltak vésve – az In Liebe Vereint Bis In den Tod (a szerelem által egyesítve mindhalálig) szavak kezdőbetűi. Mary láncon viselte a gyűrűt a nyakában, a ruhája alatt. Egykori nevelőnőjének a bárónő azt írta: „ha életem árán boldoggá tehetném, örömest meghalnék, mert saját életem nekem semmit nem jelent. Ha majd eltöltöttünk pár boldog órát valahol (hogy hol, az titok), együtt megyünk a halálba.” A trónörökös és a szép bárónő szerelme csak 1889. január 13-án jutott el a beteljesülésig. Utána a boldoggá tett leány készíttetett Rudolfnak egy arany cigarettatárcát; „hálát adva a sorsnak” – vésette bele a fontosnak tartott dátum mellé.

Január 26-án viharos találkozás zajlott le apa és fia között. Szóváltásuk föltehetően azzal kezdődött, hogy Ferenc József szemrehányást tett fiának egyre züllöttebb életmódja miatt. Az is lehet, hogy Rudolf és Stefánia megromlott házassága felől érdeklődött, miután megtudta, hogy fia a Vatikánnál kezdeményezte házasságának semmissé nyilvánítását. A vita politikai mederbe terelődött és szóba került Rudolf veszedelmes barátkozása a magyar szeparatistákkal. Azt rebesgették ugyanis, hogy Rudolf a függetlenné váló Magyarország királya lesz, ez pedig felségárulást jelentett volna. Egy szolga szerint az audiencia végén Ferenc József magából kikelve kiabálta: „Nem vagy méltó arra, hogy az utódom légy!”

A mayerlingi vadászkastély. A kastélyt Ferenc József
lebontatta és kolostort építtetett a helyére.

A végzetes találka

Január 28-án hétfőn késő délelőtt két hintó indult el Bécsből ugyanazon az útvonalon, félórás eltéréssel. Az elsőben Vetsera Mária ült, a másodikban Rudolf, akit diszkréten követett egy csapatra való titkosrendőr. Rudolf a hintóról leugorva és az erdőn átvágtatva lóvá tette a titkosrendőröket és Máriával elindultak Mayerling felé. A trónörökös vadásztársasága kedd reggel érkezett, de nem tudtak a bárónő jelenlétéről. A vacsora után a vendégek visszavonultak a kastély egy másik részébe, Rudolf pedig visszavonult magánlakosztályába az ifjú bárónővel. 

Január 30-án, szerdán hajnalban utasításként meghagyta az inasának, hogy „Senkit ne engedj be a szobámba, még a császárt se!” Reggel fél hétkor Rudolf felébresztette az inast, hogy legyen az asztalon a reggeli, majd újra visszavonult. Fél nyolc és nyolc között az inas hiába kopogott többször is a hálószoba ajtaján, választ nem kapott. Rosszat sejtve a főherceg barátaiért, Hoyos grófért és Coburg hercegért rohant, akik ráparancsoltak, hogy törje fel az ajtót. Az inas fejszét kerített és lyukat vágott az ajtón.  A látványtól meghűlt ereikben a vér. A trónörökös és Mária holtan feküdtek az ágyon – a lány egy szál rózsával a kezében; szeretője félig ülve, s az ágy mellett álló asztalka felé fordulva, melyen egy tükör volt. Rudolf golyót röpített Mária fejébe, majd a tükör segítségével célozta önmagát. Egybekeveredett vérük még meg sem száradt a lepedőn.

Január 31-én, csütörtökön az egyik napilap gyászkeretes címoldalon, tényszerűen megfogalmazott szalagcímben közölte, hogy a harmincéves trónörökös meghalt. A halál oka az első híradások szerint agyvérzés, későbbiekben szívszélhűdés, illetve véletlen baleset volt. Csak másnap került napvilágra, hogy Rudolf öngyilkos lett. Vetsera Máriáról nem szólt a fáma.

    Mária búcsúlevele édesanyjának: "Kedves Anyám. Bocsásd
meg nekem amit tettem. Nem tudtam ellenállni a szerelemnek.
Vele egyetértésben, szeretném ha Mellette temetnének el
az allandi temetőben. Boldogabb vagyok a halálban, mint
az életben. A Te Maryd."

Búcsúlevelek

A trónörökös több búcsúlevelet hagyott hátra – egyet anyjának, egy másikat feleségének, egyet-egyet Mitzi Casparnak és inasának. Ám a kettős öngyilkosságra egyikben sem adott magyarázatot.

Stefániának így írt: „Megszabadultál tőlem és a miattam való gyötrődéstől. Nyugodtan nézek szembe a halállal, mivel más módon nem menthetem meg becsületemet.” Erzsébet császárnénak pedig ezt írta – feltehetően Vetsera Mária lelövése után közvetlenül azelőtt, hogy önmagára is fegyvert emelt volna: - „Nincs jogom ahhoz,hogy tovább éljek. Megöltem…” Kérte, hogy őt és szeretőjét a közeli Heiligenkreuz kolostorában temessék el. Ferenc Józsefnek nem írt búcsúlevelet.

A szalonképtelen holttest

A császár csak január 31-én, csütörtökön reggel tudta meg fia halálának valódi okát. Két gyors és megmásíthatatlan döntést hozott: Rudolfnak kifogástalan egyházi temetést kell kapnia, valamit, hogy Vetsera Mária holttestétől mihamarabb meg kell szabadulni. Nevének és személyének teljes mértékben feledésbe kell merülnie.

"Alles abgethan" - Minden elrendezve.

Halottaskocsi helyett Mária két nagybátyja ment Mayerlingbe a halottért. Arcáról lemosták a vért, felöltöztették kabátba, kalapba, és a már megmerevedett holttestet kétoldalt karon fogva „kitámogatták” a kastélyból. A kocsin a két nagybácsi közrefogta  a halottat. Egy seprűnyelet dugtak hátul a ruhája alá,hogy ne bukjon előre, míg megteszik a rövid utat a kolostorig, ahol a lányt el akarták temetni.  A titkos temetés végeztével az esemény biztosításáért felelős tiszt rejtjelzett táviratot küldött Bécsbe: „Minden elrendezve.” Ferenc József birodalmában soha többé nem jelenhetett meg nyomtatásban Vetsera Mária neve.

Rudolf a ravatalon

Rudolfról az udvari orvosok azt mondták, a boncolás eredménye szerint a halál időpontjában zavart elmeállapotban lehetett. Ha pedig nem volt beszámítható, akkor az öngyilkosságért sem felelős. Így az egyház sem ellenezhette,hogy Rudolfot a kapucinusok templomában, a Habsburgok családi kriptájába temessék. 1889. február 5-én kedden szűk családi körben tartották meg a gyászszertartást. A temetés után három hónapos gyászt rendeltek el az udvarnál; a korbeli etikett szerint a „legmélyebb” gyászt a „mély”, azt pedig a „részleges” gyász követte. A Monarchiát ekkor még senki nem gyászolta: Ferenc József még további negyedszázadon át uralkodott.

Habár sok összeesküvés-elmélet keringett a Mayerlingben történtekről, 2015-ben új, döntő bizonyíték került elő az ügyben, mely alapján egyértelmű, hogy öngyilkosság történt. Bécsben egy bank széfjében megtalálták Vetsera Mária elveszettnek hitt búcsúleveleit, amiket a Vetsera család 1926-ban helyezett el a széfben. A levelekből kitűnik, hogy Mária Rudolffal együtt tudatosan készült az öngyilkosságra, tehát nem gyilkosság történt.

Tárnok Krisztina

Betegségek a kora-újkorban

Habár a pestis (dögvész, csoma) a középkor egyik legrettegettebb ragálya volt, azonban a későbbi évszázadokban is fel-felütötte a fejét, s tömegeket döntött le a lábáról. A betegség eredetét nem ismerték, gyógyítani nem tudták, de feltételezték, hogy a járványt a rossz levegő okozza. A közfelfogás szerint a pestist a hajókon utazó patkányok hurcolták be Európába, mára azonban bebizonyosodott, hogy a pestis kórokozóját elsődlegesen nem patkányok, hanem bolhák terjesztették. A pestises megbetegedésnek 3 fő fajtája van:

Első a bubópestis (mirigyláz), mely a véráram útján jut a mirigyekbe, akár tojás nagyságú duzzanatot, sötétkék, vörhenyes kiütéseket okozva (innen a „fekete halál” elnevezés) Korai jele az orrvérzés, a bizonytalan járás, a leállíthatatlan halandzsálás. A középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon.

Második a tüdőpestis: A téli, hidegebb időszakban jellemző, az influenzához hasonlóan cseppfertőzéssel terjed emberről emberre. A fertőzött jó, ha megérte a három napot.

Végül a szeptikus pestis: Egyfajta vérmérgezés, amely pár óra alatt baktériummal árasztja el a szervezetet, és a halál általában még a jellemző tünetek kialakulása előtt beáll.

Az orvostudomány nagyon kezdetleges mivolta miatt hatásos gyógymód nem létezett. Ilyen gyógymódnak számított például az érvágás, mely sokszor még egészségesnek mondható pácienseknél is halált okozott. A egyház javasolta a böjtölést és a bűnbánást. Egyéb kevéssé hatékony természetes módszer volt a gyógyfüvek, kenőcsök, illetve a pestisdoktorok által viselt csőrös maszk, melybe fűszereket, gyógynövényeket helyeztek.

A tífusz (hagymáz, flekktífusz) rutinszerűen söpörte végig Európát a 16. századtól a 19-ig, állandóan kísérve a háborúkat. A betegség leginkább börtönökben, hajókon és kórházakban tudott fejlődni. Hitelesen először a mór Granada 1489-es ostrománál írták le. A beszámolókban láz, a karokon, háton, mellkason megjelenő piros pöttyök, majd delírium, üszkösödés szerepelt; a betegek szaga a rothadó húséra emlékeztetett. Hazánk területén a török háborúkban rendszeresen tizedelte, elsősorban a külföldi zsoldosokat, ezért morbus Hungaricusnak (magyar betegségnek) nevezték, nem véletlenül, hisz úgy gondolták, hogy a magyar éghajlat okozza, ezért pannóniai dögvésznek is nevezték. Nem összetévesztendő a hastífusszal (hasi hagymáz), amely a tífusz egyik formája és a baktériumot széklettel szennyezett élelmiszer, tárgyak, mosatlan kéz közvetíti egyik emberről a másikra. 

A szifilisz (luesz, vérbaj, bujakór, franc, bujasenyv, vénuszi nyavaja) egy szexuális úton terjedő, fertőző nemi betegség, de anyáról gyermekre is terjedhet. A korábbi feltételezések szerint Kolumbusz hozhatta be Európába, de egy 2008-as szegedi lelet nyomán kiderült, hogy már a 15. század közepén is létezett Magyarországon. Mivel a fertőzést a hazatérő francia seregek terjesztették, kezdetben „francia kór” néven volt ismeretes, de a franciák spanyolkórként emlegették. Később „vérbaj” néven is emlegették, ami a mai napig is fennmaradt a köztudatban. Ugyancsak ismert volt „nápolyi betegségként”.  A keleti tapasztalatok alapján a higanyt kezdték alkalmazni gyógyszerként. A higany belső alkalmazását Európában a törökök honosították meg. Barbarossza, I. Szulejmán tengerészetének admirálisa adta először a későbbiekben róla elnevezett higanyos pirulát megbetegedett katonáinak. Ez az úgynevezett Barbarossza-pirula sikeresnek bizonyult.

A nemi betegséget hosszú időn keresztül egyazon betegségnek tekintették, ami nagyon sok félreértésre és tévedésre adott okot a nemi betegségek felismerése, elkülönítése és gyógyítása terén az orvostudományban. Évszázadok teltek el, míg megoldották a három nemi betegség: a lágyfekély, a kankó (gonorrhoea vagy tripper) és a szifilisz elkülönítését.

 Rembrandt van Rijn festménye Gerard de Lairesse, festő és művészetfilozófusról. De Lairesse Kongenitális szifiliszben szenvedett, ami súlyosan eltorzította az arcát és végül a vakságához vezetett. (1665-1667)

Erre a korszakra jellemző a gyermekbetegségek megkülönböztetése is, mint a vörheny, a bárányhimlő, a kanyaró, a rubeola.

A skorbut főleg a tengereken és az óceánokon a hajósok körében dúlt, a szárazföldi, kontinentális területeken okozott pusztításait sem szabad figyelmen kívül hagyni. A nagy földrajzi felfedezések korában a "tengeri pestisnek" nevezett kór tömegesen irtotta a hajók legénységét. Kialakulását a tartós C-vitamin hiányos táplálkozás okozza. 1534-35-ben például Jacques Cartier a Szent Lőrinc folyón hajózva a tél beálltával a befagyott folyóban ragadt, ahol felütötte fejét a skorbut. A kétségbeesett legénységet az irokéz indiánok „csodaszere” mentette meg a biztos haláltól. Ez a „csodaszer” az általuk életfának nevezett nyugati tuja tűleveleinek teafőzete volt, amely magas C-vitamin tartalmával kiváló gyógyszernek bizonyult. A magyar nyelvben a skorbutra számos népi elnevezést lehet találni. Ezek közül valószínűleg egyiket sem használták kizárólag e betegség megnevezésére, mert a leggyakrabban előforduló süly névvariánst például ugyanúgy megtaláljuk az aranyér valamint a szifilisz megjelöléseként. Jellegzetes tünetei alapján a népnyelvben nevezték még: rothasztó hideglelésnek, vérsenyvnek, érzőinas hideglelésnek, szájrothadásnak, lábfájásnak is. 

Az influenzának is változatos megjelenési formái voltak. Egy igen súlyos, manapság ismeretlen változata lehetett az angol izzadás (sudor Anglicus). A járvány viharos gyorsasággal terjedt szét Angliában, de a skót határon és az ír partoknál váratlan megtorpant. A betegség roppant heves lefolyású volt és a régi kórleírások kihangsúlyozzák a penetráns szagú izzadás tünetét.

A korszak pandémiáit figyelembe véve mindenképpen kiemelkedő a himlő. Leginkább azért, mert az ellene való védekezés feltalálása hatalmas fordulatnak tekinthető. A „fekete himlő”, mely nevét a testet borító sötét színű pörkről kapta, ősidők óta ismert betegség volt a Közel- és Távol-Keleten. Európában, feltehetően az élénkülő kereskedelem közvetítésével a 17. század második felében kezdett elterjedni. A megbetegedettek halálozási aránya nem volt olyan nagy, mint a pestis esetében, a csecsemőkre és a kisgyermekekre azonban roppant veszélyt jelentett. Akkoriban az ötévesnél fiatalabbak közel négyötöde himlő következtében halt meg. Ha valaki szerencsés volt és túlélte, akkor is számolhatott azzal, hogy testét hátralevő életében csúf hegek borítják majd. Ez a betegség ráadásul nem csak egy adott társadalmi réteget érintett. Mária Terézia például két gyermekét veszítette el himlő következtében. A himlőoltásokat ennek következtében nagy lelkesedéssel fogadták az arisztokrata körökben, de európai társadalmi viszonylatban csak a XVIII. században honosodott meg.

Tárnok Krisztina