Civiljogi mozgalmak a hippi-korszakban - Dr. Kisteleki Károly írása

A hippik „életmód-forradalmárai” a hatvanas évek közepén a fehér középosztálybéli fiatalok voltak, sokuk egyetemista, akik nem egyszerűen a fennálló fogyasztói társadalmat kritizálták hangosan, hanem ki is vonultak belőle. Ennek az ellenkulturális ifjúsági mozgalomnak nemcsak ez az „életmód-forradalmi” ága bontakozott ki, hanem ezzel párhuzamosan, velük érintkezve és sokszor összemosódva kialakult egy „aktivista szárny” is, ami a különféle civiljogi mozgalmakban öltött testet, s ezt a vonatkozó szakirodalom New Leftnek, azaz Új Baloldalnak nevezi. Ezek a szervezetek sokszínű eszmeiséggel rendelkeztek, de azonos alap volt mindegyiküknél az, hogy az „életmód-forradalmár” hippikhez képest nem utasították el annyira radikálisan a fennálló társadalmi rendszert. Nem vonultak ki belőle, hanem úgy vélték, hogy a fennálló rendszer reformokkal megváltoztatható, és ez a társdalom-javító igyekezet indukálta aktivizmusukat.

Az Új Baloldal terminológiát C. Wright Mills szociológus a fehér középosztályhoz tartozó baloldali eszméket valló egyetemistákra alkalmazta először egy Letter To the New Left című cikkében 1960-ban. New York, San Francisco, New Orleans, Chicago és Los Angeles egyetemein a ’60-as évek elejétől kezdve fokozatosan létrejöttek különféle társadalomkritikus mozgalmak, amelyek aztán az amerikai egyetemi szférában elterjedtek.

Free Speech Movement (FSM) a Berkeley Egyetemen.

1962-ben alakult meg Michiganben a Diákok a Demokratikus Társadalomért (Student for A Democratic Society – SDS) szervezet, amely kiáltványában azt írta: „elfogadható komfortban nevelkedtünk, egyetemeken lakunk, és nem tetszik nekünk az a világ, amelyet öröklünk”. A másik nagyhatású szerveződés, amely hamarosan országossá is vált, az 1964-ben a kaliforniai Berkeley egyetemen alapított Szabad Beszéd Mozgalom (Free Speech Movement – FSM), amely a diákok jogainak kiterjesztését követelve alapvető kritikával látta el a felsőoktatást. Rövid idő alatt azonban már nemcsak az egyetemi szabályok ellen lázadtak az FSM aktivistái, hanem a tekintélyelvűség és általában minden ebből fakadó megnyilvánulás – úgymint szülői tekintély, állami bürokrácia, háborús mozgósítás, főként a vietnámi háború – ellen felléptek. Nemcsak követeléseket fogalmaztak meg, egyetemi sztrájkokat, gyűléseket és felvonulásokat tartottak, hanem a „klasszikus” hippi-életmóddal, új nyelvezettel, öltözködéssel, szabad szexualitással, kábítószerfogyasztással, hangos rockzenével is kifejezték szülőik társadalmával szembeni lázadásukat.

Mario Savio, filozófia-szakos aktivita, az FSM ikonikus alakja

A vietnami háborúról dióhélyban:

Az USA vietnámi háborúja 1965 és 1973 között történt. A volt francia gyarmat Vietnám 1954-ben űzte el a franciákat, de az ország két részre szakadt: Észak-Vietnámot a Ho Si Minh vezette kommunisták irányították, míg Dél-Vietnámban megmaradt a polgári-kapitalista rendszer. A két területet a Szovjetunió (Észak- Vietnám) és az USA (Dél-Vietnám) támogatta, majd a proxy-háborús szakaszt követően az északi gerilla-akciók beszüntetésének elérése céljával az Egyesült Államok 1965 márciusában katonailag is beavatkozott a déliek oldalán. Kezdettől fogva óriási tiltakozások voltak a kormányzati intervencióval szemben USA-szerte, a kibontakozó civiljogi mozgalmak egyik legfőbb követelése volt a háború beszüntetése, s az amerikai fiatalok hazahozatala. A heves belföldi tiltakozások, és a kilátástalan dzsungelharcban elszenvedett nagy emberveszteségek következtében az USA 1973-ban beszüntette Dél-Vietnám katonai támogatását, s az utolsó amerikai katona 1975. április 30-án hagyta el Saigont.

Sokszínű társadalmi mozgalom bontakozott ki a New Left keretében. Beletartoztak általános polgárjogi mozgalmak (SDS, FSM, American Civil Liberties Union), női egyenjogosításért küzdő szervezetek (Women’s Liberation Movement), békemozgalmi-vietnámi háború ellenes csoportok (The Weather Underground, a katonai szolgálatmegtagadók), fekete polgárjogi mozgalmak (Martin Luther King erőszakmentes mozgalma, a Black Panther radikális fekete, erőszakot is felvállaló csoportja), a szegénység ellen küzdő szervezetek (Poor People Campain), a legális abortuszt követelők (Association For The Study Of Abortion), a szexuális forradalmárok (Sexual Freedom League), valamint a különböző művészeti szerveződések (San Francisco Mine Troup, Gut Theater, Pageant Players). A szervezeteket számbavevő The New Left. A Documentary History című kiadvány 8 országos és 60 helyi mozgalmat mutat be.

Ezek közül röviden kiemelném a fekete polgárjogi mozgalmat. 1954-ben szövetségi törvény törölte el a faji elkülönítésen, szegregáción alapuló oktatást, ami lökést adott a fekete fiataloknak, hogy felemeljék hangjukat az élet többi területén meglévő megkülönböztetésükkel szemben. Az első, nagy publicitást kiváltó akció 1960 januárjában történt az észak-karolinai Greensboroban. Négy fiatal fekete egyetemista ült be egy kizárólag fehéreknek fenntartott kávézóba, ahol nem szolgálták ki őket, de záróráig a kávéházban ültek. Másnap reggel huszonöt társukkal együtt ismételték meg akciójukat. Ez volt a híres „sit-in” a „beülés”, amely aztán gombamódra elszaporodott elsősorban a déli államokban, s ezzel a  békés demonstrációval kezdődött a fekete polgárjogi mozgalom.

A mozgalom békés szakaszának csúcsa az 1963. augusztus 28-i washingtoni menetelés volt, amikor a We Shall Overcome-ot énekelve 200 ezer fehér és fekete amerikai polgár vonult fel a fővárosban, s előttük tartotta meg Martin Luther King híres beszédét, amit így kezdett: „I have a dream…”. Mindez alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy Johnson elnök 1964-ben aláírta a Kongresszus által megszavazott Civil Rights Actet, amely törvényileg tiltotta a faji nemi, vallási vagy nemzeti diszkriminációt az államok területén.

Viszont szép dolog a törvény szövege, de ezt főként Délen, a hétköznapokban nem nagyon tartották be. Mindez aztán a polgárjogi mozgalom radikalizálódásához vezetett. Már 1964 nyarán zavargások törtek ki Harlemben, majd ’65-ben Los Angelesben, a Watts nevű fekete gettóban kitört lázadás következtében 30 fekete halt meg. 1967 nyarán Newarkban, Detroitban és más északi városokban fekete zavargások törtek ki, bevetették ellenük a rendőrséget és a Nemzeti Gárdát is, akik a tömeg közé lőttek: az eredmény több mint 80 halott.

A hallgatók elfoglalták a Columbia Egyetemet.

1968 lett aztán a „lázadás éve”. Tavasszal a Columbia Egyetemet teljesen elfoglalták és működésképtelenné tették a diákok, a rendőrség bevetésével, karhatalommal tudták csak nagy nehezen visszaállítani a normál egyetemi működést. Áprilisban lelőtték az akkor már Nobel-békedíjas Martin Luther Kinget Memphisben, ami terrorisztikus akciókra sarkallta a radikális Fekete Párducokat. Júniusban Los Angelesben merénylet áldozata lett Robert Kennedy, a demokraták elnökjelöltje. Augusztusban a Demokrata Párt chicagói konvencióján több ezer tömtető és rendőr csapott össze. Itt történt, hogy a hippikből kivált újbalos szervezet a „yippik” keresztül tereltek egy disznót a városon, mint „elnökjelöltjüket”. Ebből lett aztán a „chicagói nyolcak” néven elhíresült per, amivel a radikális fiatalokat jó időre kivonták a forgalomból.

Az egyetemisták azonban nem álltak le. 1968 és ’70 között a vietnámi háború elleni tiltakozások és egyetemfoglalások voltak napirenden, amik aztán 1970-ben véres eseményekben kulminálódtak. 1970. május 4-én az Ohio állambeli Kent egyetemén 4 diák halt meg a kivezényelt rendőrök golyóitól, majd május 14-én a Mississippi államhoz tartozó Jackson fekete egyetemén a rendőrsortűzben ketten haltak meg és sokan megsebesültek. Erre válaszul a kenti vérengzés után két hétig az államok 2500 felsőoktatási intézménye közül egyszerre 500 egyetemen volt diáksztrájk, amik csak lassan csendesedtek le.

John Filo Pulitzer-díjas képe: Kent Egyetem, Ohio, 1970. május 4.

Mindennek állít emléket a híres kultfilm, az Eper és vér, aminek felejthetetlen képsoraiban éneklik békésen az egyetemisták John Lennon dalát, ami e civiljogi mozgalmár korszak jelképe is lehetne: „Give peace a chance”.

Forrás és ajánlott irodalom: Jávorszky Béla Szilárd- Sebők János: A Rock története 1. ’50-60-as évek. Budapest, 2005.

Előző rész: Kik azok a hippik?

Dr. Kisteleki Károly

Black Angeles 2. rész - LAPD és a Watts-i zavargások

"Ó Kapitány, Kapitányom..."

"A legenda" ellenőriz.

Az USA harmadik legnagyobb rendőri állományának, a Los Angeles-i rendőrségnek (LAPD) a vezetését 1950-ben vette át egy bizonyos William H. Parker, akit a város legnagyobb és leginkább megosztóbb rendőrfőnökeként tartanak számon. Az akkoriban hírhedten korrupt rendőrség vezetésével megbízott Parker megreformálta a teljes szervezetet és sikeresen létrehozott egy világszínvonalú és hatékony rendőri erőt, amely a katonai békefenntartó erőkhöz hasonló módszereket vetett be az utcán. Országszerte nagy népszerűségnek örvendett, mivel gyakran szerepelt különböző tévéműsorokban és ügyesen használta fel a médiát, hogy pozitív publicitást szerezzen a rendőrségnek. Ugyancsak az ő vezetése alatt folyt a hírhedt Fekete Dália gyilkosság utáni nyomozás.

Habár Parker a korrupció gyökeres kiirtásával és a rendőrség imidzsének jó irányba terelésével hatalmas elismerésre tett szert, az LAPD-t gyakran vádolták rendőrségi brutalitással és rasszizmussal a város fekete és latin közösségei irányában. A rossz nyelvek szerint Parker egyenesen KKK gyűléseken toborzott, míg mások szerint minimum érzéketlen volt a faji problémákra, ha nem rasszista. A kisebbségek kapcsolata a rendőrséggel főleg letartóztatásokból állt, ugyanis a hatékony rendőri fellépés azt jelentette, hogy a telefonos bejelentés után nyomban kiszállt a rendőrség és bevitte a rendbontókat. Parker nyilvánosan tagadta a vádakat a rasszizmusról, akárcsak a szegregációs problémát.

William H. Parker (1905-1966)

"Véres karácsony" 1951-ben

Mindössze egy évvel Parker beiktatása után a közvélemény "Bloody Christmas"-nak nevezte el a súlyos incidenst, amely során két fehér és öt latino férfi súlyos sérüléseket szenvedett és az ügyet csak a mexikói-amerikai lobbi hatására vizsgálták ki. 

1951 karácsony estéjén két rendőrtiszt szállt ki egy kocsmához, miután azt az információt kapták, hogy ott fiatalkorúak alkoholt fogyasztanak. Habár az ott talált hét férfi mind igazolta az életkorát, a rendőrök távozásra szólították fel őket, mire ők ellenkeztek. A parkolóban kitört verekedés során a két tiszt könnyebb sérüléseket szerzett. Pár órával a verekedés után a rendőrség kiszállt a hét férfi otthonánál és közülük hatot a központi börtönbe szállítottak, a hetediket pedig a hajánál fogva a kocsiba rángatták és egy közeli parkban olyan brutálisan összeverték, hogy két vérátömlesztésre is szüksége volt a felépüléshez.

Szigorúan Bizalmas (1997)

Másnap reggel, december 25-én több rendőr is részegre itta magát az LAPD karácsonyi buliján, megszegve ezzel a rendőrségi protokollt. Mikor a fülükbe jutott a pletyka, hogy társuk elvesztette az egyik szemét a tegnap esti verekedésben, úgy döntöttek, hogy megbosszulják társukat és átvonultak a városi börtönbe. Mind a hat letartóztatott férfit kivezényelték a cellájukból és sorba állították őket. A verésben több mint 50 rendőrtiszt vett rész és mintegy másfél órán át tartott. Legalább 100 ember tudott vagy tanúja volt az eseményeknek. Mind a hat férfi súlyos belső sérüléseket és többször arccsonttörést szenvedett.

Az LAPD vezetése több mint 3 hónapon át sikeresen távol tartotta a börtönben történteket a címlapoktól, amelyek inkább a kocsmai verekedéssel voltak elfoglalva. Később azonban egyre több jelentés érkezett a rendőrségi a brutalitásról és a közvélemény a rendőrség ellen fordult. Parker azzal védekezett, hogy a rendőrség mindenfajta kritikája a média részéről csökkenti annak képességét a rend fenntartására és ezzel végső soron az anarchiát és jogtalanságot támogatják. A hétből hat férfit végül elítéltek tettlegességért és garázdaságért, de a bíró követelte a Parkertől, hogy indítson belső vizsgálatot. Végezetül 8 tiszt ellen emeltek vádat, 54-et áthelyeztek, 39-et pedig felfüggesztettek. Az eseményt James Ellroy L.A. Confidential c. regényében fikcionalizálja, amelynek filmadaptációja a Szigorúan Bizalmas (1997) című Oscar-díjas film.

Parker rendőrfőnök halálát 1966-ban szívroham okozta és a rendőrség központi épületét Parker Centernek nevezték át, amely többször szerepelt a Columbo és az eredeti Superman sorozatokban, utóbbiban mint a Daily Planet főszerkesztősége. O.J. Simpsont ebben az épületben kérdezték ki Nicole Brown Simpson és Ronald Goldman halála után.

A régi Parker Center. A helyén ma már egy új épület található.

Az elégedetlenség gyújtópontja: A Watts-negyed

Rendőri készültség a Watts-negyedben.

140 négyzet-kilométeres, földszintes házas övezet Los Angeles belvárosában. Itt következett be az az esemény, amely az első hatalmas faji zavargáshoz vezetett a város történelmében. 1965 augusztus 11-én a rendőrség letartóztatott két fekete férfit: Marquette Frye-t ittas vezetésért és az öccsét, aki mellette ült a kocsiban. Hamarosan megjelent édesanyjuk is, aki leszidta fiát amiért ittasan autóba ült. A rendőrökkel való vitából veszekedés lett, a veszekedésből durva verekedés, aminek végül az odagyűlt több mint 100 környékbeli fekete is szemtanúja volt.

Felvonul a Nemzeti Gárda.

Abban a hiszemben, hogy a tömeg ellenséges, rendőri erősítést hívtak, akik fegyverekkel és gumibotokkal tartották távol az egyre idegesebb tömeget a rendőrautóktól. Mikor két motoros rendőr távozni készült, egyiküket leköpték a tömegből. A két rendőr visszafordult és megtalálta a fiatal nőt a tömegben, ám ő ellenállt, ezért a kirángatták a tömegből, ahol hamar elterjedt róla, hogy terhes, tovább gerjesztve az indulatokat. Este 8 környékén a tömeg már fel volt fegyverezve kövekkel és üvegekkel, amiket a dugóban álló buszokra és autókra dobtak. A fehéreket kirángatták az autójukból és megverték őket, a motorosokat téglákkal és kövekkel dobálták. A tűzoltókat megtámadták és akadályozták a tüzek oltásában, valamint nagyobb rendőri összecsapások is voltak. Ez alatt a 6 nap alatt Los Angeles egy része háborús zónává vált.

Amos Lincoln, nehézsúlyú boxoló őrzi a családi boltot.

A rendőrség másnap este tárgyalásokat folytatott a watts-i közösség vezetőivel az indulatok csillapítására, azonban ezek rendre kudarccal végződtek. A helyi vezetők fekete rendőri jelenlétet kértek, azonban Parker rendőrfőnök már készen állt rá, hogy kihívja a Nemzeti Gárdát. Tovább szította az érzelmeket azzal, hogy lázadókat "állatkerti majomként" jellemezte és utalgatott rá, hogy muszlim agitátorok szivárogtak be közéjük. A zavargások utolsó napján az erőszak kezdett alábbhagyni, ekkor a rendőrség körülvett egy mecsetet, ami lövöldözéshez és a bent tartózkodók letartóztatásához vezetett, végül pedig az akkor kitört tűz megsemmisítette a mecsetet. A muszlim közösség azzal vádolta a rendőrséget, hogy a zavargásokat ürügyként használva megsemmisítette az istentiszteletük helyszínét.

A Watts lázadás 6 napig tartott, 34 halálesetet, 1032 sérülést és 4000 letartóztatást eredményezett, 34.000 ember részvételével, 1000 épület megsemmisítésével és 40 millió dolláros kárral végződött. A Nemzeti Gárda több mint 14.000 tagját kellett a helyszínre vezényelni. Ez volt a város legsúlyosabb felkelése az 1992-es Rodney King zavargásokig.

Egyesek idegen agitátorokat hibáztattak, de a legtöbb ember szerint a zavargások az életkörülményekkel és lehetőségekkel való folyamatos elégedetlenség és a lakosság és rendőrök között régóta meghúzódó feszültségek eredménye. A zavargásokat megelőző két évben 65 fekete lakost lőttek le rendőrök, 27-et közülük hátba és 25-öt fegyvertelenül. Ez alatt az idő alatt 250 demonstrációt tartottak az életkörülmények javításáért.

Az LAPD rendőrei nőnek öltözve egy zsebtolvajból lett gyilkos utáni nyomozás során.

A Nemzeti Gárda tagjai az utcán alszanak.

Tárnok Krisztina

Black Angeles 1. rész - Az angyalok és a faji szegregáció városa

Az Amerikai Egyesült Államok történetében a Második Nagy Migrációnak (1940-1970) elnevezett időszak alatt, több mint 5 millió afro-amerikai hagyta el a déli államokat és költözött a jobb munkalehetőségeket kínáló Észak-Keletre, Közép-Nyugatra valamint Nyugatra, ahol a II. világháború alatt felpörgött hadiiparban tudtak elhelyezkedni urbanizált környezetben.

Japán-amerikai állampolgárokat evakuálnak Los Angelesből.

Los Angelesben 1940 és 1944 között a fekete lakosság száma 75.000-ről 134.000-re nőtt, a 60-as évekre pedig ez a szám 350.000 lett, így a fekete lakosság aránya a teljes népesség körében az addigi 4%-ról 14%-ra ugrott mindössze pár évtized leforgása alatt. Habár a magasabb képzettséget igénylő és jól fizető munkalehetőségek ide vonzották őket a messzi Délről, azonban több tényező is elkülönítette őket a városi fehér közösségtől és etnikailag homogén kerületeket jöttek létre Los Angelesen belül. A Pearl Harbor-i támadásra válaszként 1942-ben internált, nyugati parton élő japán-amerikai állampolgárok lakóhelyére javarészt afro-amerikaiakat költöztettek be.

Városon belüli területi szegregáció

A várostervezők kihasználták a munkásosztálybeli feketék nehéz anyagi helyzetét és az olcsó lakásokat következetesen Dél-Los Angeles városrészeiben húzták fel, hogy távol tartsák a feketéket a fehérek lakta környékekről. A kerületeket egymástól elválasztó autópályákat is úgy építették, hogy az afro-amerikai többségű városrészeket elszigeteljék, hozzájárulva a szegregációhoz ebben etnikailag változatos nagyvárosban. Az afro-amerikai közösség félelme a rasszista indíttatású erőszaktól és diszkriminációtól ugyancsak hozzájárult a közösség kirekesztődéséhez. Az kevés lakhatási lehetőség és a bevándorlás pedig túlzsúfoltsághoz és lakáshiányhoz vezetett, ezek pedig a lakások értékének és állapotának lecsökkenéséhez.

 

"White Flight"-nak nevezték el azt a jelenséget, amikor a - főként középosztálybeli - fehérek az első színesbőrűek látványára tömegesen hagyták el addigi lakhelyüket, hogy az etnikailag homogén  - magyarán fehérebb - külvárosokba költözzenek. Így jött létre az ismert amerikai társadalmi kép, miszerint a fehérek gazdag kertvárosokban élnek, a feketék pedig a zsúfoltabb belvárosban. 

A jelenséghez hozzájárult az ingatlanközvetítők aljas taktikája is, akik kihasználva a fehér háztulajdonosok félelmét a környéken letelepedő színesbőrű kisebbségtől, olcsón felvásárolták azok ingatlanjait, majd többszörös áron eladták őket a zsúfolt gettóból szabadulni vágyó fekete családoknak. Ezzel azt is előidézve, hogy a környék összes fehér ingatlan-tulajdonosa hasonlóan járjon el. A "blockbustingnak" nevezett taktika különféle megtévesztő módszerek alkalmazását is jelentette, mint például fekete nők felbérelése, hogy toljanak babakocsit fehér környéken vagy fekete férfiak lefizetése, hogy színleljenek utcai verekedést. Jellemzően a környék postaládái addigra tele voltak az ingatlan-iroda szórólapjaival, amelyen azonnali készpénzes házfelvásárlást hirdettek. Ez a fajta pszichológiai manipuláció elérte, hogy sokan félelmükben áron alul adják el az ingatlanjukat.

Végezetül fontos tényezői voltak még a szegregációnak a diszkriminatív lakhatási jogszabályok. Az 1964-es Los Angeles Propositon 14, amely semmissé tette az egy évvel korábban hozott anti-diszkriminációs szabályt és megerősítette az ingatlantulajdonos jogát arra, hogy mindössze faji alapon megtagadhassa az eladást, bérbeadást és lízinget. Habár mind a Kaliforniai, mind pedig az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek ítélte a szabályozást, visszavonására hivatalosan csak 10 évvel később, 1974-ben került sor. A szabályozás a gyakorlatban erősen hozzájárult a feketék szegregációjához és egyesek szerint kiváltó oka volt az 1965-ös Watts felkelésnek. (folyt. köv: Black Angeles 2. rész)

Tárnok Krisztina