Angyal István személye és forradalmisága

Hithű kommunista volt, mégis a forradalom első napjától kezdve harcolt a felkelők oldalán, azért, hogy a rosszul működő rendszer helyén megvalósulhasson a valódi osztályegyenlőségre alapuló, igazságos társadalom. Idealizmusa egészen 1958-as haláláig elkísérte. 

Angyal István 1928. október 14-én született Magyarbánhegyesen, egy békés megyei zsidó kisiparos és kiskereskedő családban. 1944-ben édesanyjával és egyik nővérével Auschwitzba, az ottani megsemmisítő táborba hurcolták. Miután lánytestvérét – sikertelen szökési kísérlete után – az egész tábor szeme láttára felakasztották, a németek édesanyját is megölték. A családi és történelmi tragédiát átélve, a holokausztot túlélve kereste a helyét a háború utáni Magyarországon.

Miután hazakerült, tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy a kommunista eszmékben találta meg a reményteli új élet szép jövőt kínáló lehetőségeit – csak úgy, mint a holokauszt túlélőinek jelentős része. Angyal István az ideológiától várta a faji és osztálykülönbségek megszüntetését, bár a kommunista pártba soha nem lépett be. Sikeresen leérettségizett, majd 1947-ben felvették a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-történelem szakára, mivel azonban 1949-ben felszólalt a sokak által támadott Lukács György mellett, ugyanebben az évben eltanácsolták az egyetemről. Ezután kitanulta a lakatos szakmát, és a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál helyezkedett el. 1951-ben Dunapentelén már vasbetonszerelőnek tanult, munkájáért a Sztálin Vasmű építésében több, sztahanovistáknak járó elismerést kapott. A nehézipar fejlesztési ütemének visszafogását követően munka nélkül maradt, később a Közlekedési Építő Vállalat alvállalatához került, ahol 1955-től 1956. októberéig építésvezetőként működött.

A megvalósult kommunista-szocialista rendszerből kiábrándult, ugyanakkor továbbra is hitt Marx, Engels és Lenin tanaiban, valamint abban, hogy alulról szervezve létrejöhet a „demokratikus”, igazságos társadalom, jóllehet a demokráciát – mint a forradalom sodrában is kiderült – nem többpártrendszerrel képzelte el. Ott volt a Petőfi Kör vitáin is. De ő nem reformokban gondolkodott: várta a tisztító vihart, a forradalmat. Ez a magyarázta annak, hogy már a forradalom első óráiban ott volt a felkelők között, fegyvert fogott, életét kockáztatta álmai megvalósításáért, amelynek eszközét látta a népfelkelésben.

Angyal István a forradalomban az első naptól kezdve aktívan vett részt. A Tűzoltó utcai fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportjával eredményesen harcolt a megszállók ellen, rengeteg tankot és páncélozott kocsit sikerrel semmisítettek meg. Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és etetett a forradalmi napokban. Azok a kommunista funkcionáriusok, akik ezt tőle kérték, házuk elé védelmet kaptak. Angyal felajánlotta a kormánynak, hogy csoportjával támogatni fogja a jobboldali erők elleni harcban. November első napján arra kérte fel Kádár Jánost, hogy másnap jelképesen vegye át tőle csoportja vezetését. Az újonnan megalakult MSZMP első titkára ezt megígérte neki, de ígéretét nem teljesítette. A szovjet invázió után a Tűzoltó utcaiak november hetedik napjáig folytatták a fegyveres ellenállást. Ezt követően Angyal István a Péterfy Sándor utcai kórházban rendezkedett be, ahol röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott. November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai letartóztatása ellen.

A forradalmat követő megtorlás áldozata három tárgyaláson állt bírái előtt. Angyal Istvánt az első tárgyalás után emelték ki eredeti vádlott társai közül, amikor is a Tűzoltó utcai felkelőcsoportban játszott vezető szerepe került előtérbe. Mint „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetője”, a halálos ítélet elkerülhetetlen volt számára. Vállalta a sajátkezű, rendőrségen lejegyzett vallomásaiban leírtakat. Nem vádolt senkit, magát sem védte, de kiállt a forradalom mellett, és erkölcsileg akart bírái, a forradalmat eltipró régi-új hatalom fölé nőni.

Angyal Istvánt a budapesti Gyűjtőfogház udvarán akasztották fel 1958. december 1-jén.

Simon Miklós

Egy nő két arca: Tóth Ilona

Sokan a magyar Jeanne D’Arcnak nevezik, szobrot avattak róla a Semmelweis Egyetem előtt, utcát, alapítványt, díjat neveztek el róla és posztumusz díszpolgárrá választották a XIV. kerületben. Azonban Tóth Ilona személye és megítélése a mai napig mégis két végpont, a hidegvérű gyilkos, valamint a forradalom mártírja közötti skálán mozog. E cikknek nem célja részletesen felvázolni a körülötte kibontakozott vitát, csupán bemutatása annak a forradalmi szerepet betöltő medikának, akinek pere mindmáig az 56-os események egyik megoldatlan rejtélyét képezi.

Tóth Ilona 1932. október 23-án született Cinkotán, mely a mai Budapest Árpádföld nevű területeként ismert. A Teleki Blanka Általános Leánygimnáziumban érettségizett 1951-ben, ahol ő volt a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (röviden: DISZ) titkára, s ebben az évben vették fel őt az orvostudományi egyetemre. A forradalom előtt a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton, magyarul szigorló orvos volt. Így hívják azokat az orvosnövendékeket, akik egyetemi tanulmányaik utolsó évét töltik. Október 23-án diáktársaival együtt vett részt a tüntetésen. Október 25-én a rádió felhívására jelentkezett a Szövetség utcai kórházban. Mivel ott nem tudtak munkát adni számára, átirányították a Péterfy Sándor utcai kórházba. Itt bekapcsolódott a már intenzíven működő Önkéntes Mentőszolgálat munkájába.

November 1-jétől letartóztatásáig a Péterfy kisegítő részlegének megbízott vezetője volt. A fegyveres harc befejeződése után bekapcsolódott a politikai ellenállásba: részt vett röpcédulák, illetve az Élünk című illegális lap készítésében.

November 20-án társaival együtt egy razzia alkalmával szovjet katonák tartóztatták le szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával. Eszerint Tóth Ilona november 18-án Gyöngyösi Miklós II. rendű és Gönczi Ferenc III. rendű vádlott segítségével „bestiális kegyetlenséggel” meggyilkolták Kollár István rakodómunkást a Domonkos utcai szükségkórházban. A történet ezen a ponton megáll. Sem a gyilkosság módjáról, sem annak hátteréről nem sikerült minden kétséget kizáró bizonyítékokat szerezni, mindannak ellenére, hogy a vádlottak beismerő vallomást tettek.

A vád szerint november 18-án este ellenállók egy csoportja bevitt a Domonkos utcába egy ávósnak, spicli gyanúsnak vélt fiatalembert, aki a kórházban működő illegális nyomda után nyomozott. A lebukástól való félelmükben Tóth Ilona, Gyöngyösi Miklós, és Gönczi Ferenc az ismeretlen férfit megölték. Az illetőt Gyöngyösiék megverték, majd Tóth Ilona elaltatta. Először a nyakba, és a karba fecskendezett benzines, illetve morfiumos injekcióval kísérlete meg a férfit megölni, s amikor ez nem sikerült, levegő injekciót szúrt a szívébe. Társai az eszméletlen férfi nyakára tapostak. S végül Tóth Ilona egy bicskával Kollár István szívébe szúrt, s végső soron ez a szúrás okozta a férfi halálát. A hivatalos verzió szerint a meggyilkolt Kollár István zsebében találtak egy róla készült fényképet, amelyen sógora ávós törzsőrmesteri egyenruhájában fényképeztette le magát családi körben, s ez okozta a vesztét. A fenti tényleírás ellenére a holttesten nem találtak sem szúrásnyomot, sem mérgezésre utaló idegen anyagot. M. Kiss Sándor történész szerint a halott azonosítása is vitás volt, mindössze fotó és ruházat alapján hajtottak végre, és még a halott menyasszonyát sem hívták meg az azonosításra, és mind a négy vallomás eltért egymástól.

Mivel a tárgyaláson és az eljárás során rendkívül sok egymásnak ellentmondó vallomás, tény és adat került napvilágra, a történészek között máig vita tárgyát képezi a per koncepciós volta. Eörsi László szerint a tények arra utalnak, hogy nem volt koncepciós per, tehát vallomása őszinte volt és tényleg elkövette a gyilkosságot. Eörsi véleménye szerint Tóth Ilonának enélkül is a forradalom igazi mártírjai között van a helye két társával együtt. A téma legfelkészültebb kutatója, Gyenes Pál a Kollár-ügyet már régóta a per koncepciós részének tartja és hozzá hasonlóan gondolkodnak Kiss Réka és M. Kiss Sándor történészek. Az ügyet vizsgáló történészek mindegyike egyet ért abban, hogy ennyi idő elteltével lehetetlen a valódi történéseket százszázalékosan rekonstruálni.

A bírósági ítélet szerint 1956. november 18-án meggyilkoltak egy ismeretlen férfit, akit ÁVH-snak véltek. Tóth Ilonát első fokon 1957. április 8-án gyilkosság és izgatás vádjával kötél általi halálra ítélték. Ezt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957. június 20-án jogerőre emelte, miközben az elsőfokú ítélet minősítését izgatásról szervezkedésben való részvételre súlyosbította. 1957. Június 26-án kivégezték.

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény elfogadásával a parlament úgy döntött: immáron nem kell vizsgálni, az elítélés milyen tényállás alapján, milyen bűncselekmény miatt történt, azt sem, mindez igaz-e vagy sem, a semmisség kimondásához elegendő, ha az elítélés népbírósági eljárásban történt, és a forradalommal összefüggésbe hozott cselekmény miatt. E törvény alapján pedig a Fővárosi Bíróság 2001 februárjában kimondta: a Tóth Ilona-ítélet semmis. Ennek során a bíróság egyáltalán nem vizsgálta: a korábban megállapított tényállás igaz-e, vagy sem, az ítélet valójában megalapozott-e, vagy sem. Vagyis nem állapított meg új tényt, nem vont kétségbe korábban megállapított, és a bíróságok által bizonyítottnak tekintett tényállást. Tóth Ilonát rehabilitálták.


Tárnok Krisztina