1956 az irodalomban

A forradalomnak az irodalomra is erőteljes hatása volt. Számtalan vers és prózai mű dolgozza fel 1956 őszének eseményeit. De a magyar írókon, költőkön kívül olyan világhíres külföldi művészek is kifejezték támogatásukat műveiken keresztül, mint Albert Camus (A magyarok vére című írása itt olvasható). Cikkünkben összegyűjtöttünk párat a magyar alkotásokból, szerepelnek köztük híres és kevésbé ismert versek is.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol a zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

(…)

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Talán a legemblematikusabb vers, ami a forradalomhoz kötődik. Igaz, a költemény évekkel korábban, 1950-ben született. A költő egyetlen, hosszú mondatban fejezte ki azt a haragot, kétségbeesést, amit az elnyomás és a brutalitás miatt érzett. Bemutatja azt az állapotot, ami ellen felkeltek az emberek ’56-ban.

A teljes vers ezen az oldalon olvasható.

 ***

Claire Kenneth: Anyu, tüntetni megyek!

Tegnap még, selymes szőke hajad 
Simogatta szelíd anyai kéz… 
Ma fegyverrel a kezedben 
A barikádra mész…

Tegnap még féltél az iskolában, 
Hogy a leckét nem tudod jól… 
Ma? Orosz túlerővel szemben 
A géppisztolyod szól…

Csak tizennégy éves voltál 
Vézna, kékszemű gyerek, 
Bekiáltottál a konyhába: 
Anyu, most tüntetni megyek!!!

Olcsó mackóruhát viseltél, 
Megtalpalt iskolacipőt. 
Emléked azóta már 
Csodás legendává nőtt…

Mert soha, soha a világon 
Még nem harcolt ilyen sereg, 
Halált megvető bátorsággal 
Ennyi gyerek, magyar gyerek!

Szemben az orosz tankokkal 
Mely mint dübörgő halál 
Pillanatonként százakat 
Irgalmatlanul lekaszál!

Drága kis testeken gázol 
Páncélszörnyek hernyótalpa 
Szovjet tankokra vér tapad 
És ott feküsztök halva. Halva!

Megölték a gyerekeinket 
A hősöket, mert szembeszálltak… 
Bolsevista bitangok hada 
Nemzetgyilkossá váltak!

Ezt a vért nem mossa le 
Évezredek itélőszéke 
És egy napon fegyvert ragad 
A világnak minden népe!

Példát vesz Rólad kisfiú, 
Te vézna iskolásgyerek, 
Aki beszóltál a konyhába: 
Anyu, most tüntetni megyek!!! 

A világhírű, Amerikába emigrált írónő ezt a versét 1957-ben, a forradalom első évfordulóján írta, ezzel emlékezve az események legfiatalabb hőseire.

*** 

Bereményi Géza: Corvin-köziek

Nem gondoltam, hogy életemben

még eszembe jut,

tisztán látom olykor mégis a szomszéd

nagyfiút,

szombat este jött ivás után,

s félrehúzott: van egy balladám.

Nem gondoltam, hogy életemben

még eszembe jut,

mégis hallom bort susogva a szomszéd

nagyfiút,

azt susogja: Corvin köziek,

s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg.

A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk,

fegyvert fogtak egy-kétszázan,

nem volt más kiút,

ők voltak a Corvin köziek,

s félrenézett, hogy ki hallja meg.

Fegyvert fogtak, régen egyszer mind

a nagyfiúk,

s összegyűltek Corvin közben,

nem volt más kiút,

árvák voltak, úgy, mint te meg én,

senkik voltak, úgy, mint te meg én.

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen,

kénytelen Istenszem előtt.

Rongy az élet, csak azt tudták,

s nincsen más kiút,

csak összegyűlni Corvin közbe,

s lenni nagyfiúk.

Isten szeme rajtuk épp megállt,

fegyvert fogtak, kezdeni a bált.

Rátámadtak Corvin-közre tankok„ fegyverek,

– úgy súgta a szomszéd fiú, más ne hallja meg –

rájuk támadt az egész világ,

árvák itt nem kezdhetik a bált.

Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt,

visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat.

Ruszki árvák égtek fáklyaként,

rongyok ők is: megtudták a tényt.

Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk.

Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,

másutt keres rongylángra valót,

máshol gyújtja embert és a szót.

Újabb tankok jöttek – súgta szomszéd

nagyfiú, lőtt árvára újabb árva, folyt a háború,

és a világ sose tudja meg,

kik voltak a Corvin-köziek.

Mert ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen, kénytelen Istenszem előtt.

Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők,

lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt,

meghaltak és egy se tudja meg,

kik voltak a Corvin-köziek.

Szombat este fülbe súgta ezt a balladát,

szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk:

rongyos ember mind rosszat tanít,

gyertek enni most szokás szerint.

Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan,

– ezt a képet látom ismét, szombat este van,

rongyos Isten, öreg rongyszedő,

Corvin köz, te árva temető,

rongyos Isten, öreg rongyszedő,

Corvin köz, te árva temető.

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen,

kénytelen Istenszem előtt.

Ez az alkotás kicsit kilóg a versek sorából, mivel dalnak készült, az egyik legismertebb zenés feldolgozása ’56-nak. Bereményi Géza és Cseh Tamás szerzeménye 1997-ben született, az októberi események egyik központi helyszínén harcoló fiatalok előtt tiszteleg.

A dal meghallgatható a Youtube-on is:

***

Széles Zsuzsanna: Ötvenhat

Most itt vagy, látlak, mellettem állsz,

Könnyes a szemed, nem kérdezem én,

Hol voltál eddig, oly régen várok rád,

Némán hallgatom szívdobbanásod én. 

Hallgatom, hallgatom, mely mindig egyre halkabb,

Fájó, büszke szívvel nézem e sebet,

Hős szerelmem, oly büszke vagyok Rád,

Nem hallotta már, késik a felelet.  

Lehunyta két szemét örök álmaiba,

Tisztelet hű árnya koszorúzza szívét,

Érted, s értünk adta, szabadságra vágyó

 Hős Magyar Szívét.  

De lássunk tovább, ezrek is meghaltak,

Tűrje el mindezt, a bátor, erős kéz?

Vörös csillagok, le kell hullnotok!

Ökölbe szorítja kezét a Magyar Nép.  

Holtig harcolunk, nincs más út nekünk,

Szabadságra vágyunk, vannak még kérdések,

Nemzeti szín mellé nem illik a csillag,

Nem lehetnek többé ilyen tévedések.

 

Élni kell a Népnek, eddig csak szenvedett,

Hőseink vérét itta a Magyar Föld,

Harcoljunk, hogy szabadon lenghessen,

Nemzeti színünk: Piros, Fehér, Zöld!

A szerző 16 évesen írta a verset 1956-ban, ám egészen 2010-ig nem publikálta, akkor fia tette közzé a költőnő emlékére készült weboldalon.

***

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

                            mennyből az angyal.

New York, 1956.

Szintén az egyik legismertebb vers, amely 1956 tragikumát mutatja be. Márai emigrációban élt az USA-ban a forradalom kitörésekor, és abban a reményben, hogy hazatérhet, rögtön Münchenbe repült. Ott mély fájdalommal élte meg a forradalom leverését. Versében egyszerre jelenik meg ez a fájdalom, a harag és a remény.

*** 

Kiss Dénes: SUHANC BALLADA

1 
A fiú ott állt izzófehéren 
Mint arcbőre a fal színe 
Foszlott a lelke jégverésben 
A hóhért várta hogy jön-e

2 
A fiú ott állt tizenötévesen 
Születésnapja halál napja lett 
S amíg állott mésszel leöntve 
Falakon a fény eljegesedett

3 
Állunk a falnál holtfehéren 
Egyik helyére lép a másik 
Álljunk az idő sortüzében 
már világösszeroskadásig.

Mansfeld Péter emlékére!

A válogatás utolsó két verse megemlékezés, az elesett hősökről és áldozatokról szólnak. Míg az első egy konkrét személynek, Mansfeld Péternek állít emléket, Sík Sándor verse általánosságban mutatja be a borzalmat, mennyien estek áldozatul az 56-os harcoknak.

Sík Sándor: Egy fiú fekszik

Egy fiú fekszik tövében a Falnak. 
Akiket legépfegyvereznek, többnyire meg is halnak. 
Egy fiú fekszik, pirosan csorog a vére 
A senki-földje járda fekete kövére. 
A fiú fekszik, vére már nem is veres, 
Már megaludt, már nem is emberes. 
A fiú arccal fölfelé fekszik. 
Elúszik fölötte egy felhő és azt mondja: 
„Ki lesz, aki megmenekszik?” 
A fiú fekszik, nem mernek sóhajtani körül a házak 
Elmegy mellette egy patkány és azt mondja: „Gyalázat”.

[1956 után]

 Nádas Krisztina