Nagyapám, Sopron és 1956

Nagyapám, Dr. Tárnok Pál 1967 őszén írta le az alábbi sorokat, azzal, hogy talán soha senki nem fogja elolvasni ezt a vakvilágba írt " semmiféle műfajba nem sorolható életleírást." Visszaemlékezése minden bizonnyal csak számomra bír óriási jelentőséggel, tudniillik nem volt szerencsém megismerni, mégis úgy véltem, hogy a kedves olvasó számára is különleges élményt nyújthat a "Nyugat kapujában" történtek leírása. A budapesti eseményekkel ellentétben vidéken élő emberek sokkal kevesebbet érzékeltek a körülöttük zajló forradalomból, a november 4-i események utáni nagymértékű migráció azonban megtette a hatását. A leírásban említésre kerül a "Sopron Division", mely egy kevéssé ismert részlete az 1956-os emigrációnak. A soproni Erdőmérnöki Kar kb. 220 hallgatója és néhány oktatója Kanadába emigrált és a University of British Columbia keretében fejezték be Sopronban megkezdett tanulmányaikat. Nagyapám az események kezdetekor könyvesboltot vezetett a mai Várkerületen.

Balra a Várkerület 104. szám, Sopron, 1956

„1956 eleje még a Rákosi érát tükrözte a könyvkiadásban. Alig jelent meg olyan szépirodalmi könyv, ami a szórakoztató és nívós olvasmányokra váró, kiéhezett közönséget vonzotta volna. Ezzel szemben jó volt a tudományos, ismeretterjesztő és részben az ifjúsági, valamint szakkönyvkiadás is. 1956 március végén elődömet Pető Vilmost nevezték ki az újonnan megnyílt üzemi bolt vezetőjévé, magam pedig leltárral átvettem a Lenin körút (Várkerület - a szerk.) 104 sz. alatti bolt vezetését, melyet csakhamar „Berzsenyi” könyvesboltnak neveztem el, s így egyik úttörője voltam annak a mozgalomnak, amely a könyvesboltoknak egy-egy híres magyar író, tudós, zenész stb. nevét adta. Bevezettem az idegennyelvű könyvek árusítását, közben valamit kezdett a szépirodalmi könyvkiadás is javulni s így többnyire sikerült a terveket teljesítenünk. Fizetésemet folyamatosan emelték, otthon rajzolgattam, vállalatom vezetősége megbecsült, kifogásom senki ellen nem lehetett. Ebben a szituációban értek az 1956 októberi események.

Akik személyesen ismernek, tudják, hogy sok tekintetben higgadt és megfontolt ember  vagyok, egyáltalán nem vagyok vérszomjas. Kezdetben lelkesített az a gondolat, hogy sokkal nagyobb szabadságunk lesz és megszűnik az örökös rettegés korszaka. Mivel itt Sopronban szinte teljes nyugalom volt, a budapesti eseményekről pedig csak rádión értesültünk, egyáltalán nem láttunk világosan abban, hogy tulajdonképpen mi történik. Később azonban, amikor hírt kaptunk arról, hogy Budapesten vér folyik, méghozzá nem is kevés, elborzadtam. Ismét beigazolva láttam azt a tapasztalatomat, hogy bizonyos körülmények között az emberek az állatoknál is sokkal rosszabbá válnak. Sokat azonban nem volt időm töprengeni, mert a közönség a pénzromlástól félve egyre inkább vásárolt, a bolt szinte állandóan tele volt. Este teljesen fáradtan és kimerülten értem haza s örültem, ha ágynak dőlhettem. (…) Ebben az állapotban érkezett el 1956. november 4-e, amikor is reggel bemenve a boltba tudomásomra jutott, hogy két alkalmazottam disszidált, a harmadik pedig, aki Szombathelyről járt be dolgozni, nem jelent meg. A vállalat másik soproni boltjából (…) átkértem Várhegyi Zsuzsit, egy darabig ketten dolgozgattunk a boltban, de miután értesültünk, hogy az oroszok Sopronba való bevonulása küszöbön áll, hazamentünk kb. 10 óra tájban.

A soproni Erdőmérnöki Kar épülete

A város teljes összevisszaság képét mutatta. Autóbuszok, teherautók, kocsik emberekkel és poggyásszal megrakva mentek a határ felé. Az emberek az esetleges harcoktól megijedve pánikba estek, sokan gyalog, egy szál kofferrel, vagy hátizsákkal indultak neki a határnak. A Madách utcából is nagyon sokan elmentek, de még aránylag többen menekültek egyes belvárosi utcákból.

Nekem tulajdonképpen semmi mehetnékem nem volt, és úgy vettem észre, hogy Éva sem lelkesedett az elmenésért. 11 óra felé elmentem körülnézni a városba, majd eljutottam az Egyetem felé, ahol éppen akkor pakoltak be egy hatalmas svájci teherautóba köztük sok egyetemi tanár és docens stb., barátom, családtagjaikkal együtt. Bennünket is nagyon hívtak s azt mondták, hogy szükség esetén még várnak is, hogy mi is felszállhassunk. Nem volt könnyű ebben a helyzetben a hidegvéremet megőrizni, de a végén mégis sikerült. Arra gondoltam, hogy már túl idős vagyok ahhoz, hogy odakünn új életet kezdjek. A háborúban végigéltem már hasonlót, elegem volt belőle. Így hát úgy döntöttünk, hogy maradunk és vállaljuk azt, ami jöhet, nevezetesen a harcokat, esetleges bombázást stb.

Orosz tank a Széchenyi téren

Nos, az ostrom, bombázás stb. elmaradt, az oroszok simán vonultak be Sopronba, néhány tankkal, incidens nélkül. Végső soron tehát Sopronban még egy pofon sem csattant el, mégis kíméletlen megtorlás következett azokkal szemben, akik – sokszor a körülmények kényszerítő hatása alatt – bármilyen szerepet vállaltak. Sok embert internáltak, elbocsátottak, bíróság elé állítottak, s holott semmiféle erőszakcselekményt nem követtek el, túl szigorúan elítéltek. A disszidálások tovább tartottak, egészen kb. december végéig, amíg a határ lezárása ismét hatékonnyá vált. Sok funkcionárius is disszidált, köztük olyanok, akik a Rákosi éra alatt a leghangosabb melldöngetők voltak. Az emberek nagy része ideológiai ájulásba esett, megzavarodott és nem tudta, hogy tulajdonképpen hova tartozik, mi is történt.

Én nem értem rá sokat töprengeni, mert a boltban rengeteg munka adódott. Budapesttel való összeköttetésünk szinte teljesen megszakadt, október vége óta csak egyszer, közvetlenül karácsony előtt kaptunk árut. Szerencsére nagy raktárkészletünk volt s így is bírtuk az iramot.”

írta: Dr. Tárnok Pál, 1967

szerkesztette: Tárnok Krisztina

Angyal István személye és forradalmisága

Hithű kommunista volt, mégis a forradalom első napjától kezdve harcolt a felkelők oldalán, azért, hogy a rosszul működő rendszer helyén megvalósulhasson a valódi osztályegyenlőségre alapuló, igazságos társadalom. Idealizmusa egészen 1958-as haláláig elkísérte. 

Angyal István 1928. október 14-én született Magyarbánhegyesen, egy békés megyei zsidó kisiparos és kiskereskedő családban. 1944-ben édesanyjával és egyik nővérével Auschwitzba, az ottani megsemmisítő táborba hurcolták. Miután lánytestvérét – sikertelen szökési kísérlete után – az egész tábor szeme láttára felakasztották, a németek édesanyját is megölték. A családi és történelmi tragédiát átélve, a holokausztot túlélve kereste a helyét a háború utáni Magyarországon.

Miután hazakerült, tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy a kommunista eszmékben találta meg a reményteli új élet szép jövőt kínáló lehetőségeit – csak úgy, mint a holokauszt túlélőinek jelentős része. Angyal István az ideológiától várta a faji és osztálykülönbségek megszüntetését, bár a kommunista pártba soha nem lépett be. Sikeresen leérettségizett, majd 1947-ben felvették a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-történelem szakára, mivel azonban 1949-ben felszólalt a sokak által támadott Lukács György mellett, ugyanebben az évben eltanácsolták az egyetemről. Ezután kitanulta a lakatos szakmát, és a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál helyezkedett el. 1951-ben Dunapentelén már vasbetonszerelőnek tanult, munkájáért a Sztálin Vasmű építésében több, sztahanovistáknak járó elismerést kapott. A nehézipar fejlesztési ütemének visszafogását követően munka nélkül maradt, később a Közlekedési Építő Vállalat alvállalatához került, ahol 1955-től 1956. októberéig építésvezetőként működött.

A megvalósult kommunista-szocialista rendszerből kiábrándult, ugyanakkor továbbra is hitt Marx, Engels és Lenin tanaiban, valamint abban, hogy alulról szervezve létrejöhet a „demokratikus”, igazságos társadalom, jóllehet a demokráciát – mint a forradalom sodrában is kiderült – nem többpártrendszerrel képzelte el. Ott volt a Petőfi Kör vitáin is. De ő nem reformokban gondolkodott: várta a tisztító vihart, a forradalmat. Ez a magyarázta annak, hogy már a forradalom első óráiban ott volt a felkelők között, fegyvert fogott, életét kockáztatta álmai megvalósításáért, amelynek eszközét látta a népfelkelésben.

Angyal István a forradalomban az első naptól kezdve aktívan vett részt. A Tűzoltó utcai fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportjával eredményesen harcolt a megszállók ellen, rengeteg tankot és páncélozott kocsit sikerrel semmisítettek meg. Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és etetett a forradalmi napokban. Azok a kommunista funkcionáriusok, akik ezt tőle kérték, házuk elé védelmet kaptak. Angyal felajánlotta a kormánynak, hogy csoportjával támogatni fogja a jobboldali erők elleni harcban. November első napján arra kérte fel Kádár Jánost, hogy másnap jelképesen vegye át tőle csoportja vezetését. Az újonnan megalakult MSZMP első titkára ezt megígérte neki, de ígéretét nem teljesítette. A szovjet invázió után a Tűzoltó utcaiak november hetedik napjáig folytatták a fegyveres ellenállást. Ezt követően Angyal István a Péterfy Sándor utcai kórházban rendezkedett be, ahol röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott. November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai letartóztatása ellen.

A forradalmat követő megtorlás áldozata három tárgyaláson állt bírái előtt. Angyal Istvánt az első tárgyalás után emelték ki eredeti vádlott társai közül, amikor is a Tűzoltó utcai felkelőcsoportban játszott vezető szerepe került előtérbe. Mint „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetője”, a halálos ítélet elkerülhetetlen volt számára. Vállalta a sajátkezű, rendőrségen lejegyzett vallomásaiban leírtakat. Nem vádolt senkit, magát sem védte, de kiállt a forradalom mellett, és erkölcsileg akart bírái, a forradalmat eltipró régi-új hatalom fölé nőni.

Angyal Istvánt a budapesti Gyűjtőfogház udvarán akasztották fel 1958. december 1-jén.

Simon Miklós

Egy nő két arca: Tóth Ilona

Sokan a magyar Jeanne D’Arcnak nevezik, szobrot avattak róla a Semmelweis Egyetem előtt, utcát, alapítványt, díjat neveztek el róla és posztumusz díszpolgárrá választották a XIV. kerületben. Azonban Tóth Ilona személye és megítélése a mai napig mégis két végpont, a hidegvérű gyilkos, valamint a forradalom mártírja közötti skálán mozog. E cikknek nem célja részletesen felvázolni a körülötte kibontakozott vitát, csupán bemutatása annak a forradalmi szerepet betöltő medikának, akinek pere mindmáig az 56-os események egyik megoldatlan rejtélyét képezi.

Tóth Ilona 1932. október 23-án született Cinkotán, mely a mai Budapest Árpádföld nevű területeként ismert. A Teleki Blanka Általános Leánygimnáziumban érettségizett 1951-ben, ahol ő volt a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (röviden: DISZ) titkára, s ebben az évben vették fel őt az orvostudományi egyetemre. A forradalom előtt a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton, magyarul szigorló orvos volt. Így hívják azokat az orvosnövendékeket, akik egyetemi tanulmányaik utolsó évét töltik. Október 23-án diáktársaival együtt vett részt a tüntetésen. Október 25-én a rádió felhívására jelentkezett a Szövetség utcai kórházban. Mivel ott nem tudtak munkát adni számára, átirányították a Péterfy Sándor utcai kórházba. Itt bekapcsolódott a már intenzíven működő Önkéntes Mentőszolgálat munkájába.

November 1-jétől letartóztatásáig a Péterfy kisegítő részlegének megbízott vezetője volt. A fegyveres harc befejeződése után bekapcsolódott a politikai ellenállásba: részt vett röpcédulák, illetve az Élünk című illegális lap készítésében.

November 20-án társaival együtt egy razzia alkalmával szovjet katonák tartóztatták le szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával. Eszerint Tóth Ilona november 18-án Gyöngyösi Miklós II. rendű és Gönczi Ferenc III. rendű vádlott segítségével „bestiális kegyetlenséggel” meggyilkolták Kollár István rakodómunkást a Domonkos utcai szükségkórházban. A történet ezen a ponton megáll. Sem a gyilkosság módjáról, sem annak hátteréről nem sikerült minden kétséget kizáró bizonyítékokat szerezni, mindannak ellenére, hogy a vádlottak beismerő vallomást tettek.

A vád szerint november 18-án este ellenállók egy csoportja bevitt a Domonkos utcába egy ávósnak, spicli gyanúsnak vélt fiatalembert, aki a kórházban működő illegális nyomda után nyomozott. A lebukástól való félelmükben Tóth Ilona, Gyöngyösi Miklós, és Gönczi Ferenc az ismeretlen férfit megölték. Az illetőt Gyöngyösiék megverték, majd Tóth Ilona elaltatta. Először a nyakba, és a karba fecskendezett benzines, illetve morfiumos injekcióval kísérlete meg a férfit megölni, s amikor ez nem sikerült, levegő injekciót szúrt a szívébe. Társai az eszméletlen férfi nyakára tapostak. S végül Tóth Ilona egy bicskával Kollár István szívébe szúrt, s végső soron ez a szúrás okozta a férfi halálát. A hivatalos verzió szerint a meggyilkolt Kollár István zsebében találtak egy róla készült fényképet, amelyen sógora ávós törzsőrmesteri egyenruhájában fényképeztette le magát családi körben, s ez okozta a vesztét. A fenti tényleírás ellenére a holttesten nem találtak sem szúrásnyomot, sem mérgezésre utaló idegen anyagot. M. Kiss Sándor történész szerint a halott azonosítása is vitás volt, mindössze fotó és ruházat alapján hajtottak végre, és még a halott menyasszonyát sem hívták meg az azonosításra, és mind a négy vallomás eltért egymástól.

Mivel a tárgyaláson és az eljárás során rendkívül sok egymásnak ellentmondó vallomás, tény és adat került napvilágra, a történészek között máig vita tárgyát képezi a per koncepciós volta. Eörsi László szerint a tények arra utalnak, hogy nem volt koncepciós per, tehát vallomása őszinte volt és tényleg elkövette a gyilkosságot. Eörsi véleménye szerint Tóth Ilonának enélkül is a forradalom igazi mártírjai között van a helye két társával együtt. A téma legfelkészültebb kutatója, Gyenes Pál a Kollár-ügyet már régóta a per koncepciós részének tartja és hozzá hasonlóan gondolkodnak Kiss Réka és M. Kiss Sándor történészek. Az ügyet vizsgáló történészek mindegyike egyet ért abban, hogy ennyi idő elteltével lehetetlen a valódi történéseket százszázalékosan rekonstruálni.

A bírósági ítélet szerint 1956. november 18-án meggyilkoltak egy ismeretlen férfit, akit ÁVH-snak véltek. Tóth Ilonát első fokon 1957. április 8-án gyilkosság és izgatás vádjával kötél általi halálra ítélték. Ezt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957. június 20-án jogerőre emelte, miközben az elsőfokú ítélet minősítését izgatásról szervezkedésben való részvételre súlyosbította. 1957. Június 26-án kivégezték.

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény elfogadásával a parlament úgy döntött: immáron nem kell vizsgálni, az elítélés milyen tényállás alapján, milyen bűncselekmény miatt történt, azt sem, mindez igaz-e vagy sem, a semmisség kimondásához elegendő, ha az elítélés népbírósági eljárásban történt, és a forradalommal összefüggésbe hozott cselekmény miatt. E törvény alapján pedig a Fővárosi Bíróság 2001 februárjában kimondta: a Tóth Ilona-ítélet semmis. Ennek során a bíróság egyáltalán nem vizsgálta: a korábban megállapított tényállás igaz-e, vagy sem, az ítélet valójában megalapozott-e, vagy sem. Vagyis nem állapított meg új tényt, nem vont kétségbe korábban megállapított, és a bíróságok által bizonyítottnak tekintett tényállást. Tóth Ilonát rehabilitálták.


Tárnok Krisztina