Habár a pestis
(dögvész, csoma) a középkor egyik
legrettegettebb ragálya volt, azonban a későbbi évszázadokban is fel-felütötte
a fejét, s tömegeket döntött le a lábáról. A
betegség eredetét nem ismerték, gyógyítani nem tudták, de feltételezték, hogy a
járványt a rossz levegő okozza. A
közfelfogás szerint a pestist a hajókon utazó patkányok hurcolták be Európába,
mára azonban bebizonyosodott, hogy a pestis kórokozóját elsődlegesen nem
patkányok, hanem bolhák terjesztették. A pestises megbetegedésnek 3 fő fajtája
van:
Első a bubópestis
(mirigyláz), mely a véráram útján jut a mirigyekbe, akár tojás nagyságú
duzzanatot, sötétkék, vörhenyes kiütéseket okozva (innen a „fekete halál” elnevezés) Korai
jele az orrvérzés, a bizonytalan járás, a leállíthatatlan halandzsálás. A
középkori forrásokban, itáliai városban lakók írják például, hogy a betegek
önkívületi állapotban meztelenre vetkőztek, és úgy járkáltak az utcákon.
Második a tüdőpestis: A
téli, hidegebb időszakban jellemző, az influenzához hasonlóan cseppfertőzéssel terjed
emberről emberre. A fertőzött jó, ha megérte a három napot.
Végül a szeptikus pestis: Egyfajta vérmérgezés, amely pár óra
alatt baktériummal árasztja el a szervezetet, és a halál általában még a
jellemző tünetek kialakulása előtt beáll.
Az orvostudomány nagyon kezdetleges
mivolta miatt hatásos gyógymód nem létezett. Ilyen gyógymódnak számított például az
érvágás, mely sokszor még egészségesnek mondható pácienseknél is halált
okozott. A egyház
javasolta a böjtölést és a bűnbánást. Egyéb kevéssé hatékony természetes
módszer volt a gyógyfüvek, kenőcsök, illetve a pestisdoktorok által viselt
csőrös maszk, melybe fűszereket, gyógynövényeket helyeztek.
A tífusz
(hagymáz, flekktífusz) rutinszerűen söpörte végig Európát a 16. századtól a
19-ig, állandóan kísérve a háborúkat. A betegség leginkább
börtönökben, hajókon és kórházakban tudott fejlődni. Hitelesen először a mór Granada 1489-es ostrománál írták le. A
beszámolókban láz, a karokon, háton, mellkason megjelenő piros pöttyök, majd
delírium, üszkösödés szerepelt; a betegek szaga a rothadó húséra emlékeztetett. Hazánk területén a török háborúkban
rendszeresen tizedelte, elsősorban a külföldi zsoldosokat, ezért morbus Hungaricusnak (magyar
betegségnek) nevezték, nem véletlenül, hisz úgy gondolták, hogy a magyar éghajlat
okozza, ezért pannóniai
dögvésznek is nevezték. Nem összetévesztendő a hastífusszal (hasi hagymáz), amely a tífusz egyik formája és a baktériumot széklettel szennyezett élelmiszer, tárgyak, mosatlan kéz
közvetíti egyik emberről a másikra.
A szifilisz
(luesz, vérbaj, bujakór, franc,
bujasenyv, vénuszi nyavaja) egy szexuális úton terjedő, fertőző nemi
betegség, de anyáról gyermekre is terjedhet. A korábbi
feltételezések szerint Kolumbusz hozhatta be Európába, de egy 2008-as szegedi lelet nyomán kiderült, hogy már a 15. század közepén is létezett Magyarországon. Mivel a fertőzést a
hazatérő francia seregek terjesztették, kezdetben „francia kór” néven volt
ismeretes, de a franciák spanyolkórként emlegették. Később „vérbaj” néven is
emlegették, ami a mai napig is fennmaradt a köztudatban. Ugyancsak ismert volt
„nápolyi betegségként”. A keleti
tapasztalatok alapján a higanyt kezdték alkalmazni gyógyszerként. A higany belső alkalmazását Európában a törökök honosították meg. Barbarossza, I. Szulejmán
tengerészetének admirálisa adta először a későbbiekben róla elnevezett higanyos
pirulát megbetegedett katonáinak. Ez az úgynevezett Barbarossza-pirula
sikeresnek bizonyult.
A nemi
betegséget hosszú időn keresztül egyazon betegségnek tekintették, ami nagyon
sok félreértésre és tévedésre adott okot a nemi betegségek felismerése,
elkülönítése és gyógyítása terén az orvostudományban. Évszázadok teltek el, míg
megoldották a három nemi betegség: a lágyfekély, a kankó (gonorrhoea vagy
tripper) és a szifilisz elkülönítését.
 |
| Rembrandt van Rijn festménye Gerard de Lairesse, festő és művészetfilozófusról. De Lairesse Kongenitális szifiliszben szenvedett, ami súlyosan eltorzította az arcát és végül a vakságához vezetett. (1665-1667) |
Erre a korszakra jellemző a gyermekbetegségek
megkülönböztetése is, mint a vörheny, a bárányhimlő, a kanyaró,
a rubeola.
A skorbut főleg a tengereken és az
óceánokon a hajósok körében dúlt, a szárazföldi, kontinentális területeken
okozott pusztításait sem szabad figyelmen kívül hagyni. A nagy földrajzi felfedezések korában a "tengeri pestisnek" nevezett kór tömegesen irtotta a hajók legénységét. Kialakulását
a tartós C-vitamin hiányos táplálkozás okozza. 1534-35-ben például Jacques
Cartier a Szent Lőrinc folyón hajózva a tél beálltával a befagyott folyóban
ragadt, ahol felütötte fejét a skorbut. A kétségbeesett legénységet az irokéz
indiánok „csodaszere” mentette meg a biztos haláltól. Ez a „csodaszer” az
általuk életfának nevezett nyugati tuja tűleveleinek teafőzete volt, amely
magas C-vitamin tartalmával kiváló gyógyszernek bizonyult. A magyar nyelvben a
skorbutra számos népi elnevezést lehet találni. Ezek közül valószínűleg egyiket
sem használták kizárólag e betegség megnevezésére, mert a leggyakrabban
előforduló süly névvariánst például
ugyanúgy megtaláljuk az aranyér valamint a szifilisz megjelöléseként. Jellegzetes
tünetei alapján a népnyelvben nevezték még: rothasztó hideglelésnek, vérsenyvnek,
érzőinas hideglelésnek, szájrothadásnak, lábfájásnak is.
Az influenzának is
változatos megjelenési formái voltak. Egy igen súlyos, manapság ismeretlen
változata lehetett az angol izzadás (sudor Anglicus). A járvány viharos gyorsasággal
terjedt szét Angliában, de a skót határon és az ír partoknál váratlan
megtorpant. A betegség roppant heves lefolyású volt és a régi kórleírások
kihangsúlyozzák a penetráns szagú izzadás tünetét.
A korszak pandémiáit figyelembe véve mindenképpen kiemelkedő a himlő. Leginkább azért, mert az
ellene való védekezés feltalálása hatalmas fordulatnak tekinthető. A „fekete himlő”, mely nevét a testet borító sötét színű pörkről
kapta, ősidők óta ismert betegség volt a Közel- és Távol-Keleten. Európában,
feltehetően az élénkülő kereskedelem közvetítésével a 17. század második
felében kezdett elterjedni. A megbetegedettek halálozási aránya nem volt olyan
nagy, mint a pestis esetében, a csecsemőkre és a kisgyermekekre azonban roppant
veszélyt jelentett. Akkoriban az ötévesnél fiatalabbak közel négyötöde himlő
következtében halt meg. Ha valaki szerencsés
volt és túlélte, akkor is számolhatott azzal, hogy testét hátralevő életében
csúf hegek borítják majd. Ez a betegség ráadásul nem csak egy adott társadalmi
réteget érintett. Mária
Terézia például két gyermekét
veszítette el himlő következtében. A himlőoltásokat ennek következtében nagy lelkesedéssel
fogadták az arisztokrata körökben, de európai társadalmi viszonylatban csak a
XVIII. században honosodott meg.
Tárnok Krisztina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése