Sorozattalanul - egy "törzsnézőnk" gondolatai

A jogászi pálya nagy hátulütője, hogy soha többé nem tudsz egy jogi témájú filmet nyugodtan végignézni. Sorozatot meg pláne. Sokunkat motivált egy-egy sorozat vagy film, hogy jogi pályára lépjünk. Ki ne akarna a tévés ügyvédekhez hasonlóan az igazság elszánt harcosává válni? Ki ne akarna könnyfakasztó perbeszédeket mondani, vagy indulatosan asztalt csapkodva tiltakozni?

Aztán jön az első év az egyetemen, ahol az igazságszolgáltatásról megtudjuk, hogy valójában jogszolgáltatás. És Iustinianus semmiképp sem hasonlít a tv-ben látott igazság szenvedélyes bajnokaira. De majd a másodév! Akkor majd biztos közelebb kerülünk a hőn áhított gyakorlathoz! Hát... inkább csak részben. Mert szépen lassan rá kell döbbennünk, hogy az igazság harci zászlaja, amit lengetni kívántunk rengeteg eljárási és formai szabály alá van temetve, amin átrágni magunkat cseppet sem hasonlatos egy diadalmenethez. És azt is megértjük - szépen lassan- , hogy ez így valahol talán szükségszerű is, és valahol rendben is van ez így. Hát ennyit az igazság harcos bajnokairól...

Mondhatnánk, hogy legalább a sorozatok és a filmek megmaradnak a lelkünk mélyén megbúvó idealista forradalmárnak, de NEM. Mert ha egy joghallgató, aki túl van a harmadéven, már csak veszekedni tud a képernyővel, hogy ez nem is így van, a perbeszédet nem lehet félbeszakítani, nem lehet az eljárási szabályoktól ennyire eltérni, nem is erre kellene hivatkozni, hiszen hiányoznak a kötelező formai kellékek, vagy a jogalap és a tárgyalást sem berekeszteni szokták, akármilyen jól is hangzik.

Ezt a tátongó űrt tölti be a Perjátszókör, ahol végre izgulhatunk egy-egy jó ügyért, drukkolhatunk a fifikás ügyvédnek vagy ügyésznek, aggódhatunk az ártatlanokért és az igazságért, és mégse zökkenünk ki a történet sodrásából egy-egy szakmai melléfogás miatt. És ami a legfontosabb, egyszer sem kell felhúznunk magunkat azon, hogy az ártatlanság vélelme helyett az ártatlanság védelmére hivatkoznának a színpadon.

Petrás Lilla Noémi