2019. március 16., szombat

Black Angeles 2. rész - LAPD és a Watts-i zavargások

"Ó Kapitány, Kapitányom..."

"A legenda" ellenőriz.
Az USA harmadik legnagyobb rendőri állományának, a Los Angeles-i rendőrségnek (LAPD) a vezetését 1950-ben vette át egy bizonyos William H. Parker, akit a város legnagyobb és leginkább megosztóbb rendőrfőnökeként tartanak számon. Az akkoriban hírhedten korrupt rendőrség vezetésével megbízott Parker megreformálta a teljes szervezetet és sikeresen létrehozott egy világszínvonalú és hatékony rendőri erőt, amely a katonai békefenntartó erőkhöz hasonló módszereket vetett be az utcán. Országszerte nagy népszerűségnek örvendett, mivel gyakran szerepelt különböző tévéműsorokban és ügyesen használta fel a médiát, hogy pozitív publicitást szerezzen a rendőrségnek. Ugyancsak az ő vezetése alatt folyt a hírhedt Fekete Dália gyilkosság utáni nyomozás.

Habár Parker a korrupció gyökeres kiirtásával és a rendőrség imidzsének jó irányba terelésével hatalmas elismerésre tett szert, az LAPD-t gyakran vádolták rendőrségi brutalitással és rasszizmussal a város fekete és latin közösségei irányában. A rossz nyelvek szerint Parker egyenesen KKK gyűléseken toborzott, míg mások szerint minimum érzéketlen volt a faji problémákra, ha nem rasszista. A kisebbségek kapcsolata a rendőrséggel főleg letartóztatásokból állt, ugyanis a hatékony rendőri fellépés azt jelentette, hogy a telefonos bejelentés után nyomban kiszállt a rendőrség és bevitte a rendbontókat. Parker nyilvánosan tagadta a vádakat a rasszizmusról, akárcsak a szegregációs problémát.

William H. Parker (1905-1966)
"Véres karácsony" 1951-ben

Mindössze egy évvel Parker beiktatása után a közvélemény "Bloody Christmas"-nak nevezte el a súlyos incidenst, amely során két fehér és öt latino férfi súlyos sérüléseket szenvedett és az ügyet csak a mexikói-amerikai lobbi hatására vizsgálták ki. 

1951 karácsony estéjén két rendőrtiszt szállt ki egy kocsmához, miután azt az információt kapták, hogy ott fiatalkorúak alkoholt fogyasztanak. Habár az ott talált hét férfi mind igazolta az életkorát, a rendőrök távozásra szólították fel őket, mire ők ellenkeztek. A parkolóban kitört verekedés során a két tiszt könnyebb sérüléseket szerzett. Pár órával a verekedés után a rendőrség kiszállt a hét férfi otthonánál és közülük hatot a központi börtönbe szállítottak, a hetediket pedig a hajánál fogva a kocsiba rángatták és egy közeli parkban olyan brutálisan összeverték, hogy két vérátömlesztésre is szüksége volt a felépüléshez.

Szigorúan Bizalmas (1997)
Másnap reggel, december 25-én több rendőr is részegre itta magát az LAPD karácsonyi buliján, megszegve ezzel a rendőrségi protokollt. Mikor a fülükbe jutott a pletyka, hogy társuk elvesztette az egyik szemét a tegnap esti verekedésben, úgy döntöttek, hogy megbosszulják társukat és átvonultak a városi börtönbe. Mind a hat letartóztatott férfit kivezényelték a cellájukból és sorba állították őket. A verésben több mint 50 rendőrtiszt vett rész és mintegy másfél órán át tartott. Legalább 100 ember tudott vagy tanúja volt az eseményeknek. Mind a hat férfi súlyos belső sérüléseket és többször arccsonttörést szenvedett.

Az LAPD vezetése több mint 3 hónapon át sikeresen távol tartotta a börtönben történteket a címlapoktól, amelyek inkább a kocsmai verekedéssel voltak elfoglalva. Később azonban egyre több jelentés érkezett a rendőrségi a brutalitásról és a közvélemény a rendőrség ellen fordult. Parker azzal védekezett, hogy a rendőrség mindenfajta kritikája a média részéről csökkenti annak képességét a rend fenntartására és ezzel végső soron az anarchiát és jogtalanságot támogatják. A hétből hat férfit végül elítéltek tettlegességért és garázdaságért, de a bíró követelte a Parkertől, hogy indítson belső vizsgálatot. Végezetül 8 tiszt ellen emeltek vádat, 54-et áthelyeztek, 39-et pedig felfüggesztettek. Az eseményt James Ellroy L.A. Confidential c. regényében fikcionalizálja, amelynek filmadaptációja a Szigorúan Bizalmas (1997) című Oscar-díjas film.

Parker rendőrfőnök halálát 1966-ban szívroham okozta és a rendőrség központi épületét Parker Centernek nevezték át, amely többször szerepelt a Columbo és az eredeti Superman sorozatokban, utóbbiban mint a Daily Planet főszerkesztősége. O.J. Simpsont ebben az épületben kérdezték ki Nicole Brown Simpson és Ronald Goldman halála után.

A régi Parker Center. A helyén ma már egy új épület található.


Az elégedetlenség gyújtópontja: A Watts-negyed


Rendőri készültség a Watts-negyedben.
140 négyzet-kilométeres, földszintes házas övezet Los Angeles belvárosában. Itt következett be az az esemény, amely az első hatalmas faji zavargáshoz vezetett a város történelmében. 1965 augusztus 11-én a rendőrség letartóztatott két fekete férfit: Marquette Frye-t ittas vezetésért és az öccsét, aki mellette ült a kocsiban. Hamarosan megjelent édesanyjuk is, aki leszidta fiát amiért ittasan autóba ült. A rendőrökkel való vitából veszekedés lett, a veszekedésből durva verekedés, aminek végül az odagyűlt több mint 100 környékbeli fekete is szemtanúja volt.

Felvonul a Nemzeti Gárda.
Abban a hiszemben, hogy a tömeg ellenséges, rendőri erősítést hívtak, akik fegyverekkel és gumibotokkal tartották távol az egyre idegesebb tömeget a rendőrautóktól. Mikor két motoros rendőr távozni készült, egyiküket leköpték a tömegből. A két rendőr visszafordult és megtalálta a fiatal nőt a tömegben, ám ő ellenállt, ezért a kirángatták a tömegből, ahol hamar elterjedt róla, hogy terhes, tovább gerjesztve az indulatokat. Este 8 környékén a tömeg már fel volt fegyverezve kövekkel és üvegekkel, amiket a dugóban álló buszokra és autókra dobtak. A fehéreket kirángatták az autójukból és megverték őket, a motorosokat téglákkal és kövekkel dobálták. A tűzoltókat megtámadták és akadályozták a tüzek oltásában, valamint nagyobb rendőri összecsapások is voltak. Ez alatt a 6 nap alatt Los Angeles egy része háborús zónává vált.


Amos Lincoln, nehézsúlyú boxoló őrzi a családi boltot.
A rendőrség másnap este tárgyalásokat folytatott a watts-i közösség vezetőivel az indulatok csillapítására, azonban ezek rendre kudarccal végződtek. A helyi vezetők fekete rendőri jelenlétet kértek, azonban Parker rendőrfőnök már készen állt rá, hogy kihívja a Nemzeti Gárdát. Tovább szította az érzelmeket azzal, hogy lázadókat "állatkerti majomként" jellemezte és utalgatott rá, hogy muszlim agitátorok szivárogtak be közéjük. A zavargások utolsó napján az erőszak kezdett alábbhagyni, ekkor a rendőrség körülvett egy mecsetet, ami lövöldözéshez és a bent tartózkodók letartóztatásához vezetett, végül pedig az akkor kitört tűz megsemmisítette a mecsetet. A muszlim közösség azzal vádolta a rendőrséget, hogy a zavargásokat ürügyként használva megsemmisítette az istentiszteletük helyszínét.

A Watts lázadás 6 napig tartott, 34 halálesetet, 1032 sérülést és 4000 letartóztatást eredményezett, 34.000 ember részvételével, 1000 épület megsemmisítésével és 40 millió dolláros kárral végződött. A Nemzeti Gárda több mint 14.000 tagját kellett a helyszínre vezényelni. Ez volt a város legsúlyosabb felkelése az 1992-es Rodney King zavargásokig.

Egyesek idegen agitátorokat hibáztattak, de a legtöbb ember szerint a zavargások az életkörülményekkel és lehetőségekkel való folyamatos elégedetlenség és a lakosság és rendőrök között régóta meghúzódó feszültségek eredménye. A zavargásokat megelőző két évben 65 fekete lakost lőttek le rendőrök, 27-et közülük hátba és 25-öt fegyvertelenül. Ez alatt az idő alatt 250 demonstrációt tartottak az életkörülmények javításáért.





Az LAPD rendőrei nőnek öltözve egy zsebtolvajból lett gyilkos utáni nyomozás során.
A Nemzeti Gárda tagjai az utcán alszanak.
Tárnok Krisztina

2019. március 13., szerda

Black Angeles 1. rész - Az angyalok és a faji szegregáció városa

Az Amerikai Egyesült Államok történetében a Második Nagy Migrációnak (1940-1970) elnevezett időszak alatt, több mint 5 millió afro-amerikai hagyta el a déli államokat és költözött a jobb munkalehetőségeket kínáló Észak-Keletre, Közép-Nyugatra valamint Nyugatra, ahol a II. világháború alatt felpörgött hadiiparban tudtak elhelyezkedni urbanizált környezetben.

Japán-amerikai állampolgárokat evakuálnak Los Angelesből.
Los Angelesben 1940 és 1944 között a fekete lakosság száma 75.000-ről 134.000-re nőtt, a 60-as évekre pedig ez a szám 350.000 lett, így a fekete lakosság aránya a teljes népesség körében az addigi 4%-ról 14%-ra ugrott mindössze pár évtized leforgása alatt. Habár a magasabb képzettséget igénylő és jól fizető munkalehetőségek ide vonzották őket a messzi Délről, azonban több tényező is elkülönítette őket a városi fehér közösségtől és etnikailag homogén kerületeket jöttek létre Los Angelesen belül. A Pearl Harbor-i támadásra válaszként 1942-ben internált, nyugati parton élő japán-amerikai állampolgárok lakóhelyére javarészt afro-amerikaiakat költöztettek be.


Városon belüli területi szegregáció

A várostervezők kihasználták a munkásosztálybeli feketék nehéz anyagi helyzetét és az olcsó lakásokat következetesen Dél-Los Angeles városrészeiben húzták fel, hogy távol tartsák a feketéket a fehérek lakta környékekről. A kerületeket egymástól elválasztó autópályákat is úgy építették, hogy az afro-amerikai többségű városrészeket elszigeteljék, hozzájárulva a szegregációhoz ebben etnikailag változatos nagyvárosban. Az afro-amerikai közösség félelme a rasszista indíttatású erőszaktól és diszkriminációtól ugyancsak hozzájárult a közösség kirekesztődéséhez. Az kevés lakhatási lehetőség és a bevándorlás pedig túlzsúfoltsághoz és lakáshiányhoz vezetett, ezek pedig a lakások értékének és állapotának lecsökkenéséhez.


"White Flight"-nak nevezték el azt a jelenséget, amikor a - főként középosztálybeli - fehérek az első színesbőrűek látványára tömegesen hagyták el addigi lakhelyüket, hogy az etnikailag homogén  - magyarán fehérebb - külvárosokba költözzenek. Így jött létre az ismert amerikai társadalmi kép, miszerint a fehérek gazdag kertvárosokban élnek, a feketék pedig a zsúfoltabb belvárosban. 


A jelenséghez hozzájárult az ingatlanközvetítők aljas taktikája is, akik kihasználva a fehér háztulajdonosok félelmét a környéken letelepedő színesbőrű kisebbségtől, olcsón felvásárolták azok ingatlanjait, majd többszörös áron eladták őket a zsúfolt gettóból szabadulni vágyó fekete családoknak. Ezzel azt is előidézve, hogy a környék összes fehér ingatlan-tulajdonosa hasonlóan járjon el. A "blockbustingnak" nevezett taktika különféle megtévesztő módszerek alkalmazását is jelentette, mint például fekete nők felbérelése, hogy toljanak babakocsit fehér környéken vagy fekete férfiak lefizetése, hogy színleljenek utcai verekedést. Jellemzően a környék postaládái addigra tele voltak az ingatlan-iroda szórólapjaival, amelyen azonnali készpénzes házfelvásárlást hirdettek. Ez a fajta pszichológiai manipuláció elérte, hogy sokan félelmükben áron alul adják el az ingatlanjukat.


Végezetül fontos tényezői voltak még a szegregációnak a diszkriminatív lakhatási jogszabályok. Az 1964-es Los Angeles Propositon 14, amely semmissé tette az egy évvel korábban hozott anti-diszkriminációs szabályt és megerősítette az ingatlantulajdonos jogát arra, hogy mindössze faji alapon megtagadhassa az eladást, bérbeadást és lízinget. Habár mind a Kaliforniai, mind pedig az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága alkotmányellenesnek ítélte a szabályozást, visszavonására hivatalosan csak 10 évvel később, 1974-ben került sor. A szabályozás a gyakorlatban erősen hozzájárult a feketék szegregációjához és egyesek szerint kiváltó oka volt az 1965-ös Watts felkelésnek. (folyt. köv: Black Angeles 2. rész)



Tárnok Krisztina

2018. november 29., csütörtök

Ki is volt Mailáth György? 7 tény az utolsó országbíróról

1.      Mailáth György régi nemesi családból származott, akiktől nem állt távol a jogászi hivatás. Nagyapja, és apja is a korabeli magyar állam legfontosabb bírói hivatalainak egyikét töltötte be, így nem is volt kérdés, hogy ő maga is a jogi pályát választja.

Forrás: Wikipédia

2.      Személyes kvalitásai miatt az 1800-as évek elején országgyűlési követté választották. Baranya vármegye konzervatív érzelmű nemességének érdekeit hathatósan képviselte a reformkor országgyűlésein. Az 1843-44-es években követként vett részt az események formálásában, a fontolva haladó konzervatívok táborát erősítve. Támogatta a nemesi adómentesség megszűnését, nemzetiségi kérdésben mérsékelt álláspontot képviselt. 1848-ban a főrendi ház (a korabeli parlament felsőháza) elnökévé választották.

3.      A szabadságharc bukása után a konzervatív politikai tábor egyik vezető alakjaként a Béccsel való megegyezést sürgette. A birodalmi egység gondolatát képviselte, az 1848 előtti állapotokra kívánt visszatérni, vagyis „Magyarország ezeréves alkotmányfejlődésének útjára”, a Pragmatica Sanctio alapján. Folyamatosan közvetített az udvari elit, valamint Deák és köre között, így 1865-ben Deák Ferenc is személyesen meglátogatta. Az 1866-ban összeülő kiegyezési tárgyalások egyik résztvevője volt, majd a kiegyezés utáni Főrendiház első elnöke lett.

4.      1867-ben országbíróvá nevezték ki. Mailáth nem kívánta az igazságügyi miniszternek letenni országbírói esküjét, hanem kieszközölte, hogy a miniszterelnöknek, Andrássynak tehesse meg. Ez egyfajta szimbolikus aktus volt, hiszen nézete szerint a bírói hatalom képviselőjének, a bírói hatalom függetlenségének jegyében teljesen el kell különülnie a végrehajtó hatalomtól.

5.      1877-ben az akkor nem olyan régóta hatalmon lévő Tisza-kormány hatalmi válságba került. Az ingadozó politikai helyzetben az uralkodó, Ferenc József kormányalakításra kérte fel az udvarhű főurat, Mailáth Györgyöt, ám mivel sem ő, sem a király többi jelöltje nem vállalták el a felkérést, kénytelen volt újra Tiszát megbízni a kormányalakítással.

6.      A kiegyezést követően lett országbíró és ezzel együtt a felsőház elnöke. 1869-ben nevezték ki az akkori Kúria semmítőszékének elnökévé. 1882-től a legfelsőbb bírósági reform után az új, egyesített Magyar Királyi Kúria első elnöke, a magyar igazságszolgáltatás szakmai vezetője.

7.      Az utolsó országbíró 1883. március 29-én, éjjel a Budai Várnegyedben lévő lakásán rablógyilkosság áldozata lett. A március 30-án végzett boncolás megállapította, hogy halálát fulladás okozta. Holttesten 32 külsérelmi nyomot találtak, de komoly belső sebesüléseket is szenvedett, amiből arra következtettek, hogy erősen védekezett.

Vajon ki okozta XX. századi magyar történelem e jelentős alakjának halálát? Mik voltak az indítékok? Hogyan történt a gyilkosság, ami ez egész korabeli nyilvánosságot felbolygatta? Megtudod, ha eljössz az előadásunkra!
Molnár János

2018. november 26., hétfő

A Mailáth-gyilkosság


1883. március 29. hajnala. Rettenetes vihar tombolt éjszaka. A budai várnegyedben lakó kora-hajnali járókelők fázva siettek a dolguk után...de mi ez a furcsa dolog? A Dísz tér első palotájának erkélyén kötél lengedez, s egy másik kötél az alsó udvarból lóg le az utcáig. A kötél végétől nem messze egy véres kés hever.

A néma csendet kiabálás, jajveszékelés töri meg: rettenetes gyilkosság történt! Mailáth György, a királyi Magyarország császár utáni legmagasabb közjogi méltósága, a Királyi Kúria elnöke, az utolsó országbíró vérbe fagyva, összekötözve, holtan fekszik hálószobája padlóján…
Politikai gyilkosság? A kiegyezés folyamatát ellenző szélsőséges merénylő vett elégtételt? Egy igaztalanul eldöntött per sértettje szolgáltatott végső igazságot? Netán a kisemmizett rokon bosszúja?

Mi juttathat el odáig valakit, hogy ilyen szörnyű tettre vetemedjen? Csak nem rablógyilkosság?
Lehetetlennek tartottuk, hogy az ország első bíráját, az igazságszolgáltatás fejét a főváros kellős közepén saját palotájában rablógyilkosok fosszák meg életétől és vagyonától; éppen olyan őrült gondolatnak véltük ezt, mintha valaki azt mondaná, hogy a pénzügyminiszter az ország kincstárával megszökött Amerikába... Ami történt, annak megtörténtét megtörténte előtt képtelenségnek gondolta volna minden okos ember.” /Pesti Hírlap 1883. március 31/



A bűntett színhelyén számtalan vérnyom, ujjlenyomatok, cipőnyomok: de hol van még ekkor a XX. századi kriminalisztikai eszköztár? Aznap éjjel senki nem látott, nem hallott semmit. Merre tovább?

A sajtó „megfogja az Isten lábát”. Fél évre való biztos téma, magas példányszám garantálva, mindegy hogy igaz-e vagy csak szóbeszéd: beszéljünk róla, bármi is legyen. Ami persze jó a gyilkosnak, hiszen mindent tudhat a nyomozásról, csak kézbe kell vennie az újságokat.

Tóth Gerő vizsgálóbíró napokig nem alszik. Zsarnay, a nyomozócsoport vezetője beosztottak százait küldi az ország minden pontjára, mert egyszerre fogják el a vélt tetteseket Debrecen, Szegeden és Pozsonyban. Pánik és kapkodás: Thaisz Elek rendőrfőkapitány széke vészesen inog.

És akkor végre elfogják a vélt, keresett gyilkost Pozsonyban, egy kuplerájban, ahol a hatalmas vérdíj – 1000 Forint, egy kisember éves jövedelme – megtöri a „madám” diszkrécióját. Elfogása pillanatában még sikerül főbe lőnie magát, de a golyó csak az arcát üti át, hamarosan felépül. Kezdetét veszi a kegyetlen rabló-pandúr játék: ki bírja tovább? A mindent egy lapra feltevő Tóth Gerő, vagy Spanga Pali, a Gyémántos, akinek eddig minden sikerült? Lehet-e bizonyítani, mi történt valójában, vagy rejtve marad az igazság, mint már annyiszor, csak fejek hulljanak, legyen valaki a bűnbak, és előbb utóbb feledésbe merül az ügy?

És a folytatás? Ki él tovább? A gyilkos vagy áldozata….?

Érdekelnek a válaszok is? Gyere el a Perjátszókör előadására december 04-én, csapj le a szabad helyekre, ne várd meg, míg Spanga Pali csap le rád….Igaz történet, valós szereplőkkel, korhű dokumentumok alapján feldolgozva. 

Szolnoki János

2018. október 24., szerda

Sisi temetése


1889. szeptember 17. A bécsi Neuer Markt téren, és a környező utcákban óriási tömegek ácsorognak. A bécsi kapucinusok kolostora 1633 óta szolgált a Habsburg császári család temetkezési helyéül. Számtalan császár, császárné és más családtag nyugszik a kolostor alatt található kriptában. A gyászmenet a kolostor kapujához érkezik. Kintről kopogtatnak az ajtón. A bent lévő atya válaszára elhangzik az érkező neve: Erzsébet, Ausztria császárnéja, Magyarország királynéja. Válasz: nem ismerem. A szertartás még egyszer, ugyan így elhangzik, majd az atya harmadik kérdésre, hogy ki érkezik, megfelelő a válasz: Erzsébet, egy bűnös lélek. A császár és királyné koporsója férje és a legszűkebb férfi családtagok kíséretében végre bebocsátás nyert végső nyughelyére.

Forrás: Rubicon, 2007/2 Különszám

Halálának híre már gyilkosságának napján eléri Bécset, egy új találmánynak, a távírónak köszönhetően. Az idősödő Ferenc József császárt Eduard Paar főszárnysegéd értesíti schönbrünni rezidenciáján. A hír hallatára a császár keserűen megjegyezte: őt a sors semmitől sem kíméli meg. Családtagjai elbeszélése alapján rövid sírás után a birodalom császára nem hazudtolta meg önmagát; rögtön folytatta hivatali teendőit, a munkában próbált bánatára vigaszt találni.

Nemsokára különvonat indult Bécsből az udvartartás krémjével a főudvarmester és főudvarmesterné vezetésével Genfbe a halottért. A temetés szervezése is elkezdődött; a monarchikus XIX. század végi Európa uralkodó családjai mind hivatalosak voltak, és szép számmal meg is érkeztek a 1889. szeptember 17-ei temetésre. II. Vilmos, német császár, Alekszej nagyherceg, II. Miklós orosz cár képviseletében, román, szerb, szász király, bajor régensherceg, olasz és montenegrói trónörökösök, és számtalan egyéb európai arisztokrata mellett a magyar gyászdelegáció is népes volt: Tisza Kálmán, miniszterelnök mellett a magyar politikai elit színe-java megjelent a magyar királynő temetésén. A legenda szerint a Burgban felállított ravatalon Erzsébet neve mellett először csak az állt, hogy Ausztria császárnéja. A magyar Országgyűlés delegációjának tiltakozás után az udvartartás felelősei kénytelenek voltak kiírni a császárnői méltóság mellé a magyar királynéit is. Mind ezt persze németül tették: Königin.

A királynő kultusza már életében elkezdődött. Erzsébetváros és Pesterzsébet is Sisiről kapta a nevét, de a János hegyen álló Erzsébet kilátó, a Budát és Pestet összekötő Erzsébet-híd és egy komáromi híd is a császár és királyné nevét viseli. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter javaslatára halála után az ország számos pontján Erzsébet-ligeteket alakítottak ki a tragikus halálú uralkodónő emlékére, amik közül, még a mai napig is számos fa megtalálható szerte a Kárpát-medencében. 

Végezetül, had idézzem a Nemzet című folyóirat 1898. szeptember 18.-ai számában Jókai Mór nekrológját a királynő haláláról. Az író a bécsi temetésen is részt vett:  

„Consummatum est"...A kriptaajtó becsukódott a legfenségesebb királyi alak mögött. Az első fájdalom villámcsapása alatt megrendült bennünk a hit: hol hát az Isten, ha ez megtörténhetett? Most e bezárt sir előtt visszatér szivünkbe a gondviselésben való megnyugvás.

A királyné meghalt; de életre kelt halálával a szeretet hitvallása a népek között.

Soha oly együttérző indulattal nem sereglett még az ország egy trón körül, mint a mienk a mi uralkodónké körül e megrendítő gyászeset után. Erzsébet királyné élő szentje volt nemzetünknek; a mártirhalál megdicsőült szentjévé emelte: s a történelem tribunálja annak fogja nyilvánitani. Beatificatiója ott van megörökitve minden honszerető szivben, minden becsületes szivben. Hisz a mindenható saját egyszülött fiát is átengedte a kínhalálnak: hogy annak kihulló véréből támadjon a szeretet vallása, a felvilágosodás, az erények vallása. Ez a nagy ravatal többet beszél nekünk, mint a világ minden bölcsei. Elmondja, hogy a gyűlölet hitvallása nem ismer sem Istent, sem hazát, sem királyt, sem felebarátot. Elmondja, hogy a gyülölet hitvallása olyan örvény, melynek nincs feneke. Elmondja, hogy a gyülölet hitvallása az az apocalypticus szörny, a ki nem pihen meg addig, a mig valami rombolni valót talál a földön. Ez a ravatal utunkat állja hozzá.

Mi mindnyájan, kik e ravatal kölül csoportosultunk, maradjunk továbbra is együtt: még közöttünk van a trón, melynek magaslatáról dicső példaként ragyog le reánk felséges alakja. Senki sem veszitett annyit, mint Ő, senki sem visel olyan súlyos terheket, mint Ő: a hány koronája, annyi tövis-koszoruja: viseli mindannyit királyi erővel, férfiui erővel. Szálljon mind az az áldás, mely drága halottait a sirba kisérte, az ő felkent fejére vissza! Félre tehát, ti márványnyal dolgozó novellisták. Ezúttal kevés az ötlet és az ügyesség - monumentum kell!”

Forrás: Rubicon, 2007/2 Különszám 

Molnár János

2018. október 16., kedd

Az anarchizmus tana


Boldog békeidők? Valóban olyan idillikus volt a 19. század vége és az első világháborút megelőző évtizedek?  Sejthetjük a választ, valójában nemmel felelhetünk, csupán az első, egész Földet megrengető, több millió lelket követelő háború borzalmai után tűnt ez az időszak gondtalannak. Évszázadok óta feszülő ellentétek és társadalmi egyenlőtlenségek övezték ezt a korszakot, a szegénység a városokban elképesztő méreteket öltött, hatalmas volt a nyomor, a másik oldalon pedig elképzelhetetlen luxusban és gondtalanságban élhettek azok, akik szerencsésnek születtek. Ezek a társadalmi igazságtalanságok hívták életre a különböző új, az emberség és az egyenlőség ideológiáján alapuló nézetek sorát.

A mosolygó Luchenit csendőrök kísérik

(Forrás: Pinterest) 

A jelenlegi cikkben az anarchizmus tanára, főbb alapvetéseire, illetve a királyné merénylője, Luigi Lucheni által példaként követendő borzalmas anarchista merénylet bemutatására térnék ki, amely mozzanataiban igen hasonlatos a társulat által bemutatandó Sisi merénylet körülményihez.
Az anarchizmus a maga tiszta formájában a korai szocialista gondolatokkal együtt vált széleskörűen elterjedtté a 19. században, kezdetben csupán az állam, mint kényszerítő szervezet elutasítását jelentette. A tan elsőrendű célja az volt, hogy az emberek számára a teljes egyenlőség - mind szociális, gazdasági, politikai értelemben - megvalósulhasson a társadalomban. Sokáig az anarchisták egynek tekintették magukat a többi, kommunizmuson alapuló irányzat híveivel, azonban ők csak a kívánt és megjósolt „szociális forradalmat” akarták megvalósítani, csípőből elutasítva a politikai harcokat.

Az idő múlásával több anarchista úgy gondolta, hogy egy legálisan működő, nagy tömegeket egyesítő nemzetközi szervezettel nem mennének sokra, több kisebb titkos szervezetre van szükség, amelyek az egyéni terror elvét érvényre juttatva harcolnak az anarchista célok megvalósításáért. Igen, az anarchizmus hívei fanatikusan a tett propagandáját hirdették, és 1881-ben Franciaországban meg is jelentek az első merényletek. Ezeket az eseteket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az egyének teljesen önkéntes elhatározásáról volt szó, egyedül dolgoztak, a menekülés legcsekélyebb reménye nélkül és általában híres vagy elismert államférfiak ellen kísérelték meg rémtetteiket. A cél pedig minden esetben a sokk elérése, a félelemkeltés és a társadalmi nyugalom megzavarása volt.

Most pedig bemutatásra kerül az az anarchista merénylet, amely valójában Luigi Lucheni számára példaként szolgált Erzsébet császárné meggyilkolásakor. Ezt a „sikeres” olasz merényletet egy 21 éves férfi, Santo Caserio olasz állampolgár követte el, áldozata pedig nem más volt, mint Sadi Carnot francia köztársasági elnök. Caserio állítólagosan bosszút akart állni a francia államon egyik társa kivégeztetéséért és bevallása szerint – Lucheni vallomásához hasonlóan - ő is egy helyi újságból értesült Carnot itáliai látogatásáról. A merénylő nem sokáig pihent, azonnal vásárolt egy éles tőrt és megbújt a sok bámészkodó között, akik az elnök fogadására vonultak föl. Amikor az elnöki hintó a közelébe ért, Caserio egy nagy újságpapíros csomaggal a köztársasági elnök közelébe furakodott, hirtelen elővette a tőrét és lesújtott áldozatára, kegyetlenül szíven-tüdőn szúrva őt. A merényletet körülölelő tömeg kezdetben még mosolyogva azt hitte, hogy Caserio kedves gesztusként csupán egy virágcsokrot kíván átnyújtani tisztelete jeléül, ám az elnök - mondanunk sem kell - rövid időn belül bele is halt a sérüléseibe.

Vajon Lucheni valóban, állításával megegyezően az újságokból értesült Erzsébet Genfbe érkezéséről? Honnan ismerte fel áldozatát? Miért nem tőrt vásárolt a merénylet elkövetéséhez? Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre ad választ a Perjátszó Kör következő előadásán!

Luigi Lucheni életútja


Wittelsbach Erzsébet merénylője és gyilkosa egy alacsony termetű, vastag nyakú, fekete hajú, bajszos 26 éves olasz fiatalember, Luigi Lucheni, aki lelkiismeretes anarchistaként cseppet sem bánta bűnét. Azonban, hogy a merénylet elkövetését és az anarchizmushoz való kötődését jobban megérthessük, célszerű Luigi Lucheni életútját is röviden áttekintenünk. Az ügy nyomait kutatva a nyomozó hatóságok a fiatal férfi életének szívszaggató részleteire derítettek fényt.

Luigi Lucheni fényképe a letartóztatása napján
Forrás: Pinterest
Luigi Lucheni 1873. április 23-án született törvénytelen gyermekként Párizsban, a rokonait sosem ismerhette. Anyja, Luigia (nyilván később róla nevezték el a kisfiút) még falujában, Albaretóban, leányként megesett, ahonnan a francia fővárosba menekült a szégyen elől, hogy ott hozza világra gyermekét egy a St. Antoine nevezetű menedékhelyen. Lucheni vallomása szerint anyja Amerikában élt (kérdéses az, hogy ezt vajon honnan tudhatta, ha nem tartotta a kapcsolatot egyáltalán a rokonaival?!).
A csecsemő egy ideig így a szajnai megyei árvaházban maradt, majd a hatóságok átadták Olaszországnak és a parmai lelencházba került. Később olasz nevelőszülők „adtak neki otthont” több más, hasonló sorsú árva gyermekkel. A kihallgatások során kiderült, hogy Lucheni több ilyen „szülőnél” megfordult; komoly keserűséggel mesélt ezekről a hánytatott évekről. A kis Luigi mindössze két évig járt iskolába, ez az idő pont elég volt arra, hogy alapszinten írni és olvasni megtanulhasson, hiszen – a nevelőszülei jóvoltából - már egészen kicsi korában munkába kellett állnia.
Végül 16 évesen otthagyta az akkori nevelőszüleit és Genovába ment, ahol alkalmi munkákból látta el magát egészen 26 éves koráig. A katonasors Luchenit sem kímélte, a 13. Monferrato lovasezred 3. zászlóaljában szolgált, zászlóaljparancsnoka pedig nem más volt, mint a szicíliai Aragona herceg. A fiatal anarchista a háborúban tanúsított hősiességért még katonai kitüntetést is kapott, amit azonban jó anarchistaként Lucheni látszólag semmire sem tartott, hiszen ez is csak a bürokratikus társadalom által neki adományozott felesleges pénzköltés volt. Igen beszédes azonban, hogy bár látszólag nem jelentett semmit a jelvény, még az elfogásánál is magánál tartotta, a szemfüles nyomozók rögvest megtalálták a holmija között. 
Lucheni kalandos utazásai során több európai nagyvárosban is megfordult, sőt hazánkba is eljutott és egy ideig részt is vett a budai vár átépítésében. Ez fontos mozzanat volt a nyomozás szempontjából, hiszen a vádlott első kihallgatása alkalmával azt vallotta, hogy magát a császárnét is látta akkor Budapesten, hisz pont mellette hajtott el elegáns fiákerén és arca örökre Lucheni emlékezetébe vésődött. Utazásai végén Lucheni 1898. május 15-én Lausanne-ba érkezett és itt is lakott a merényletet megelőző napokban, egészen szeptember 5-ig, amikor Genfbe vitte az útja, a tragikus kimenetelt azonban már ismerjük.