Anna Anderson elveszett naplójából: II. Dalldorf Elmegyógyintézet: 4-es épület, B kórterem

II.   Dalldorf Elmegyógyintézet: 4-es épület, B kórterem

      A fehér köpenyek még mindig jönnek.     Fraulein Unbekaant,

      így neveznek.

          Ismeretlen Kisasszony.

      Valaki kérdezi, Hallok-e         hangokat       Látok-e          dolgokat.

      Itt az orvosok nem túl jól értesültek.

      Amikor megjelennek az ágyam lábánál,

      fenyegető alabástrom színben,        elrejtem az arcom

      az ágyneműben, eldurvultan és vakon, mintha csak

      vermében forronganék ezer megfúlt

      madárnak.

                                                                 Annyival rosszabb

                                  ez a nyugalom, mint a folyó sodrása és iszapja.

                                  Itt csak egy nő recseg és köhög nekem,

                                  akit a közelembe fektettek, nyálban fuldokolva.

                                  A földön sűrűsödik egy nyáltócsa.

Allison Titus
Sum of Every Lost Ship
(Cleveland State University Press Poetry Center, 2010)

Fordítás: Sáray Dorottya

Anna Anderson elveszett naplójából: I. Kórterem az Elisabeth Kórház nyílt részlegén, Berlin, 1920

I.  Kórterem az Elisabeth Kórház nyílt részlegén, Berlin, 1920

      A nyelvem egy kanál.

      Ez megmagyarázza?   Ajtó nyílik    ajtó

      zárul. Fehér köpenyek ide-oda.

      Áthúzzák az ágyneműt      újra     és újra

      Nem adok semmit.     Cserepes

      ajkam        nem beszél.

      Azt kérdezik, leestem-e a hídról

      vagy ugrottam.         Kérdezik

      a nevem.

Allison Titus
Sum of Every Lost Ship
(Cleveland State University Press Poetry Center, 2010)

Fordítás: Sáray Dorottya

Dalldorf: Purgatórium vagy Pokol?

A Berliner Morgen-Zeitung 1920. január 11-i számából  

Írta: Dr. Friedrich Reiche

Ön bizonytalan? Kiábrándult? Zavart? Hisztériás? Nagyzási hóbortban vagy kóros bizalmatlanságban szenved? A válasz egy szó: Dalldorf.

Önnek olyan rokona vagy hozzátartozója van, aki nem képes magáról gondoskodni? Aki nem képes beilleszkedni a társadalomba? Aki ön-, netán közveszélyes? A válasz ismét csak egy szó: Dalldorf.

De ha csak kérdései vannak, akkor se habozzon, látogassa meg a Dalldorfi Elmegyógyintézetet, Berlin és Németország első ilyen intézményét, ahol a kor legmodernebb eljárásaival a kor legképzettebb orvosai biztos kézzel és lelkiismeretesen gyógyítják ki bajaikból a rájuk bízott pácienseket. A bilincsek, lekötözések, megbéklyózások és más embertelen "gyógykezelések" ideje lejárt! Az új kor új módszereket kíván, és a Dalldorfi Elmegyógyintézet négy évtizedes fennállása alatt büszke és bátor úttörője volt ezen új módszereknek.

Az elmegyógyintézetben ugyanis nem dühöngő őrültek vagy kiszámíthatatlan gyilkos szörnyetegek élnek, akiket mindörökre el és ki kell zárni a normális társadalomból, és eldobni a kulcsot, mintegy kivetve őket "a külső sötétségbe; (mert) ott lészen sírás és fogcsikorgatás." Nem! Akik ide kerülnek, azok beteg emberek, betegek és emberek. Tehát megérdemlik az emberhez méltó bánásmódot és a kikúrálásukkal járó fáradalmakat. Mi ezt vallottuk mindig is, és ezt is fogjuk vallani.

Herr Cesare Lombroso tanait a született bűnözők és kriminaloidok alsóbbrendű voltáról megjelenésük után nem sokkal a legmélyebb tisztelettel elutasítottuk, nem látván bizonyítottnak őket. Helyette inkább arra fektettünk hangsúlyt, hogy a gondjainkra bízott beteg emberek ismét a társadalom hasznos és értékes tagjainak tekinthessék magukat. A megbéklyózásra és elzárásra épülő kezelések helyett gyógyszeres kúrákat alkalmazunk, valamint munkalehetőséget kínálunk az intézmény műhelyeiben és kertjeiben, közös programokat szervezünk a szabadban, illetve - ha a páciens állapota megengedi - alkalmanként rövid időre szabadon is engedjük őket, hogy meglátogathassák a közelben lakó rokonaikat. Az eredményeink pedig önmagukért beszélnek. Az erőszakos cselekedetek és kitörések száma elenyésző, az öngyilkossági kísérletetek szinte teljesen megszűntek. A gyógyultnak nyilvánított betegek száma pedig évről évre nő. Állhatatos munkánknak köszönhetően a "külső" és a "belső" világ közti éles határok elkezdtek felbomlani. Büszkék vagyunk erre, és úgy vélem, jó okkal. Kétszeresen is igaz tehát a mottó, amelyet egy volt páciensünk javasolt: "Dalldorf: Egy régi világ zárul be Ön mögött!"

Szedlák Levente

Barbara, Mecklenburg hercegnéje, alperes

Barbara Mecklenburg, teljes nevén Barbara Irene Adelaide Victoria Elizabeth Bathildis 1920-ban született Hemmelmarkban, az akkori Weimari Köztársaságban. A Mecklenburg nevet késői házassága révén a férje által 1954-ben vette fel, amely hatalmas döbbenetet váltott ki a korában, hiszen ez volt Barbara első házassága és a hercegnő 34 évesen már igazi „vénlánynak” számított. A boldog frigyből két leányuk született 1956-ban Donata, 1960-ban pedig Edwina hercegné látta meg a napvilágot. 

Barbara Mecklenburg, a német kékvérű hercegné azonban csupán távoli rokonságban állt a híres Romanov dinasztiával. A prinzessin néhai édesapja, Sigismund porosz herceg sok támogatásban és megértésben részesítette az elesett(nek vélt) Anna Andersont. Az édesapja halála után Barbara akarata ellenére szembeszállni kényszerült Andersonnal és hű támogatóival. A kezdetben gyengének és védtelennek vélt Mecklenburg hercegnében azonban sokkal több erő és kitartás rejlett, mint azt sokan korábban gondolták volna.

1994-ben, Hemmelmarkban, a mostani Németországban Barbara Mecklenburg 73 évesen lelte meg örök nyugalmát. Mivel leányai nem tudták továbbvinni a Mecklenburg-Schwerin ház nevét, 2001-ben a sógora halálával a híres ház is kihalt. 

Barbara gyermekként 

öccsével, Alfréddal és két másik gyerekkel

Tóth Orsolya

                                                                                     

Jurovszkij_CV.doc

персонала Вакансии

Személyi adatok

Имя:                                     Jakab

Фамилия                             Mihajlovics Jurovszkij

Место рождения:             Tomszk
Дата рождения:                1878. június 7

Семейное положение:     nős

национальность:               zsidó

BETÖLTENI KÍVÁNT MUNKAKÖR:

bolsevista tömeggyilkos

SZAKMAI TAPASZTALAT

1917-1922

A cseka (Összoroszországi Különleges Bizottság a Népbiztosok Tanácsa alatt)

munkakör: vezető

Moszkvában, Kirovban és Jekatyerinburgban

Főbb tevékenység: совершенно секретно

1921

A szovjet kincstár

munkakör: vezető

Főbb eredmények: a korrupció eredményes leküzdése

1928-1930

Nemzeti Politechnikai Múzeum

munkakör: vezető

1930-

Nemzeti Politechnikai Múzeum

munkakör: igazgató

TANULMÁNYOK

- Talmud

- órásmesterség

SZEMÉLYES KÉSZSÉGEK:

-                     körültekintő mérlegelési képesség

-                     döntéshelyzetben való megfontolt cselekvés

-                     kiváló kockázatfelmérő képesség

-                     megfelelő mértékű áldozathozatal

-                     cél- és sikerorientáltság

AJÁNLÁS:
(Referenciaszemély: Vlagyimir Iljics Uljanov)

„Jurovszkij elvtárs rendkívül megbízható, az utasításokat pontosan végrehajtja. Meglehetősen akkurátus ember, naplót vezet, melyben mindent pontosan leír.

Ha netán az a helyzet állna elő, hogy le kellene mészárolnia egy családot, abszurd példaként a cárt, feleségét, négy lányukat és egy fiukat, valamint csak a példa kedvéért négy alkalmazottjukat, orvosukat, egy udvarhölgyet és két más alkalmazottat is, biztosra veszem, hogy igen körültekintően járna el. Ha egy ilyen fontos megbízatást kapna, minden bizonnyal gondoskodna a gyors és tiszta munkáról, de ha probléma lépne fel, akkor nem habozna drasztikus módszerekhez folyamodni.

A nyomok eltüntetésében is éles észről tenne tanúbizonyságot. Talán savval öntené le a holttesteket, majd el is égetné azokat.

A család legalább két tagját a többitől külön ásatná el, az azonosítás megnehezítése végett. A fenti légből kapott példát alapul véve, valószínűleg két gyerekre esne a választása, egy lányra és a fiúra.

Az egyetlen negatívum, hogy az erénye lenne a gyengéje, a naplójába ezt is biztosan leírná. De sebaj, egy naplóról mindig lehet állítani, hogy hamisítvány, és nincs olyan technológia, hogy felismerhetetlen halottak szövetmaradványaiból meg lehetne határozni a kilétüket.

Jurovszkij elvtársat bátran merem ajánlani fontos tisztségek betöltésére.”

Laczó Balázs

Olga Alekszandrovna nagyhercegnő, II. Miklós testvére

Olga Alekszandrovna portréja,
Valentin Serov munkája

Olga Alekszandrovna nagyhercegnő 1882. június 13-án látta meg a napvilágot Peterhofban III. Sándor cár és Marija Fjodorovna cárné utolsó gyermekeként.

Fiatal korától kezdve rajongott a művészetekért, rengeteget rajzolt, festett. E szenvedélyével felnőtt korában sem hagyott fel, a képeiből kiállítást rendeztek 2002-ben.

A nagyhercegnő 1901-ben kötött eljegyzést kötött a nála több mint 10 évvel idősebb Péter Alekszandrovics oldenburgi herceggel. Azonban a herceg természete teljesen ellentétes volt az életvidám és energikus Olgáéval. A házasságuk nem volt felhőtlen.

1903-ban Olga megismerkedett Nyikolaj Alekszandrovics Kulikovszkijjal, a cári hadsereg egyik ezredesével, akivel azonnal lángra gyúlt a szerelmük. A nagyhercegnő szabadulni szeretett volna a férjétől, a bátyjához, II. Miklós cárhoz fordult segítségért.

Falusi templom ősszel (1920), a nagyhercegnő vízfestménye

Az első világháború alatt szívén viselte Oroszország sorsát. Többek között a Vöröskereszt tagjaként ápolta a fronton lesérült katonákat, valamint képeslapok festésével és árusításával támogatta kórházakat.

Miklóssal 1915-ben Kijevben találkozott utoljára, amikor a cár végre beleegyezett Olga és első férje házasságának felbontásába. Így a nagyhercegnő hozzá mehetett Kulikovszkijhoz, akitől később két gyermeke született.

Olga Alekszandrovna nagyhercegnő

A forradalom alatt nem volt akkora veszélyben, mint a Romanov ház többi tagja. Ennek fő oka az volt, hogy második férje polgári származású volt.

1917 és 1920 között többször kellett költözködnie a családjának, míg végül 1920-ban Dániában találták meg a menedéket Olga édesanyjánál, Marija Fjodorovna anyacárnénál.

A nagyhercegnő és családja a német megszállás idején Kanadába menekült. Olga Alekszandrovna 1960-ban bekövetkezett haláláig Torontóban élt. 

Frank Evelyn

Karriertanácsadás a 20-as években - legyen eltűnt Romanov hercegnő (vagy cárevics)!

Rossz anyagi körülmények között él? Elszegényedett a családja? Árvasorsra jutott, és nem tudja, miből élhetne meg? Esetleg hírnevet szeretne magának? A megoldás: lépjen fel elveszett Romanovként! Mint bizonyosan ön is hallott róla, az orosz cári család szörnyűséges kivégzésekor megmenekülhettek néhányan a gyermekek közül. Jelenleg őket keresi a világ. Ez kitűnő alkalom a jó színészi képességekkel rendelkező, hírnévre vágyó fiatalok számára! A nevét biztosan megismerik világszerte, és ha szerencsés hasonlóságot tud felmutatni valamelyik cári gyermekkel, akár egész életében garantált lesz a megélhetése.

A cárevics

A következőkre lesz szüksége: a kinézete legalább emlékeztessen a cári család valamely tagjára, illetve életkora is legyen megfelelő (nem baj, ha nem egyezik meg pontosan, egy kis smink sokat segíthet). Beszéljen anyanyelvi szinten oroszul. Ha ez nem megy, állíthatja azt, hogy szellemi sérülése (akár egy baleset) miatt elfelejtette a nyelvet. Vegye fel a cárevics vagy a nagyhercegnők valamely jellegzetes szokását! Példát vehet Eugene Nicolaievich Ivanoffról, aki igazán magasra fejlesztette ezt a művészetet: Alekszej cárevicshez hasonlóan nemcsak szívesen varrogatott, vagy vasárnaponként az egykori orosz birodalmi sereg egyenruháját viselte, hanem ráadásul vérzékenységben is szenvedett, pont, mint a cárevics! Nagyon tehetséges ifjú, kár, hogy hamar visszavonult az imposztori pályáról.

Mária nagyhercegnő és Alina nagymama 

Mindezeken felül lehetőleg tudjon minden olyan apró részletet a cári család életéről, amit rajtuk kívül kevesen ismerhettek. Például magáról a kivégzésről, mint ahogy a Dél-Afrikában élő, Alina nagymamaként ismertté vált nő tette. Az asszony fogadott unokája könyvet is írt az életéről, A Princess in the Family címmel, melyben állította, hogy nagymamája a csodával határos módon megmenekült Mária nagyhercegnő. Alina állítása szerint félt a lelepleződéstől, ezért menekült az afrikai országba, és igyekezett nem felfedni  a „kilétét”. Az kétségtelen, hogy rendkívül hasonlított Máriára, ennek köszönhette a szerep sikerét. Ügyes lépés volt az unoka részéről a könyv kiadása, jól jövedelmező bevételi forrás lehet minden, a pályára lépő próbálkozó számára. Az emberek imádják ezeket a történeteket.

Anasztzia nagyhercegnő és Anna Anderson 

Végül, ne feledkezzünk el arról a személyről, akiről senki sem tudja eldönteni, ki lehet: tehetséges színésznő, nagy fantáziával bíró bolond, vagy maga Anasztázia hercegnő? A lány, akit az egész világ ismer: Anna Anderson. Legjobb tudásunk, és befolyásos személyek állítása szerint ő valóban az lehet, akinek mondja magát. Hihetetlen módon túlélte a kivégzést, és egy német elmegyógyintézetben bukkantak rá. Nagyon sokat jelent ő mindenkinek, aki cári gyermekeket szeretne eljátszani: ugyanis ha ő él, és itt van köztünk, a többiek miért ne menekülhettek volna meg? Anna Anderson maga hitelt ad a többieknek (kivéve persze azokat, akik Anasztáziának vallják magukat).  Ezért hát meg kell őt becsülni, ha pedig mégsem lenne igaz, és egy az imposztorok közül, akkor tisztelje mindenki, hiszen még senki nem volt képes éveken keresztül megtéveszteni ezzel százezreket. Mondhatni, lehetetlen lenne…

Nádas Krisztina

Gleb Botkin: Anderson fanatikus támogatója

Gleb Jevgenyijevics Botkin 1900-ban született az orosz cári család udvari orvosának fiaként. A fiatal Gleb, testvéreivel, a cári udvarban nevelkedett a Romanov gyerekek közelében. 1917-ben, az októberi forradalom után kitört orosz polgárháborúban, a fehérek oldalán harcolt a vörös csapatok ellen, majd, miután apját a cári családdal együtt a bolsevikok kivégezték Jekatyerinburgban, több hónapra egy ortodox monostorba költözött, és fontolóra vette, hogy papnak áll. Miután végül a vallásos élet ellen határozott, feleségül vette az Orosz Állami Bank korábbi elnökének lányát, akivel 1922-ben Japánon keresztül hagyták el az országot, és az Egyesült Államokba emigráltak.

Gleb Botkin (jobboldalon) apjával, dr. Jevgenyij Botkinnal, és húgával, Tatyjanával

Botkin kezdetben rajzot tanított egy New York-i magániskolában, később pedig regények írásával és illusztrálásával kereste kenyerét. 1927-ben találkozott Anna Andersonnal, akiben Anasztázia nagyhercegnőt vélte felismerni. Botkin küldetésének tekintette, hogy visszaszerezze a nő számára az őt jogosan megillető pozíciót és rangot, kerüljön, amibe kerül. Több könyvet is írt Andersonról és a Romanovokról.

Miután elfordult az ortodox kereszténységtől, 1938-ban megalapította saját újpogány egyházát, az Afrodité Egyházat. Ez az egyház volt az egyik első újpogány irányzat Észak-Amerikában.

Botkin 1969-ben, 69 évesen hunyt el, a Virgina állambeli Charlottesville városában. Anna Anderson és ügye mellett élete végéig kitartott.

Kiss Gergely

Kurt Vermehren, Anderson első ügyvédje

Dr. Kurt Vermehren, Anna Anderson ügyvédje, Lübeckben született 1885-ben. Apja a német szenátor Julius Vermehren.

Jogi diplomáját a Göttingeni Egyetemen szerezte, majd Lübeckben megnyitotta első praxisát. Megházasodott, s megszületett három gyermeke: Michael, Isa, és Erich. Az addigi békés, nyugodt élete rémálomszerűen folytatódott.

Először feleségével költöztek szét, majd koholt vádak miatt őrizetbe vették és koncentrációs táborba került. Azonban  mérhetetlenül nagy kitartásának és elszántságának  köszönhetően megmenekült 1945-ben.

Új életet kezdett.

Megnyitotta második praxisát, és feleségül vette Elisabeth Michelsent, akitől egy kislánya született.

A sors nem volt kegyes vele. A sok megpróbáltatás után végül egy autóbaleset áldozata lett 1962-ben.

Az akkor még csak 8 éves Beate, már nem élhette meg a papával közösen a 9. születésnapját.

Kupó Márton

Kszenyija levele

Kedves Anna Anderson!

Gleb Botkin segítségével küldöm önnek ezt a levelet, melyben meg szeretném hívni önt New Yorkba, hogy találkozhassunk és megismerhessem az Ön helyzetét. Talán nem emlékszik rám, Kszenyija Georgijevna Romanova vagyok, az ön harmadfokú unokatestvére. Kiskorunkban többször is találkoztunk, az emlékeket biztos elhomályosították az azóta történt szörnyűségek. Hogy megérthesse, mennyire együtt tudok érezni az Önt ért tragédiával és veszteségekkel, pár sort írok Önnek magamról, amiből valamelyest megismerheti eddigi életemet. 1903-ban születtem, édesapám az Ön nagyapjának, III. Sándor cárnak az unokatestvére volt, édesanyám pedig Mária görög királyi hercegnő. Szüleim házassága sajnos hamar megromlott, ezért gyermekkorom nagy részét Oroszországon kívül, Európában utazva töltöttem anyámmal és nővéremmel. Önnel 1910 tájától kezdve rendszeresen találkozhattam, ugyanis apám jó kapcsolatban volt az Ön édesapjával, így a nyarak egy részét a cári család körében tölthettem. Utoljára 1914-ben találkoztunk, a háború kitörésekor éppen Londonban tartózkodtam, így többet nem volt lehetőségem visszatérni Oroszországba. Apámat ezután többet nem láttam, 1919-ben a bolsevikok elfogták és kivégezték. Ebből megértheti, kedves Anna, hogy miért tudom annyira átélni az Ön fájdalmát, hiszen Önhöz hasonlóan én is vesztettem el családtagomat a forradalom miatt. Ezt követően édesanyám Londonban nevelt fel minket. Kérdezheti, hogyan kerültem New Yorkba, ide az óceán másik felére? Nos, 1921-ben összeházasodtam William Leeds-szel, egy amerikai iparmágnás örökösével. Még gyermekként ismerkedtünk meg, eljegyzésünket családtagjaink ellenérzésekkel fogadták, de végül támogatták házasságkötésünket. 1925-ben, két éve kislányunk született, Nancy. Csodálatos kislány, majd ha találkozunk, őt is megismerheti.

Mint láthatja, van néhány közös vonás a múltunkban, emiatt és rokonaként kötelességemnek érzem, hogy támogassam Önt, ha megbizonyosodtam róla, hogy Ön tényleg Anasztázia. Ezért is kérem, hogy mielőbb láthassam, hogy saját szememmel győződhessek meg kilétéről. Addig is bízom benne, hogy az, akinek mondja magát, így hát unokatestvéri szeretettel küldöm üdvözletemet, a mielőbbi találkozásig.

Kszenyija Georgijevna Romanova Leeds

Nádas Krisztina

Raszputyin: Merénylet és legenda

1914 tavaszán az Orosz Birodalom egyre jobban sodródott a háború felé. Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének június 28-án történt meggyilkolása az I. világháború kitöréséhez vezetett. Furcsa véletlen, hogy egy nappal előtte Raszputyin kis híján életét vesztette, amikor egy elmeháborodott nő hasba szúrta, miközben ezt kiáltotta: - Megöltem az Antikrisztust! – A sérülésből felgyógyult sztárec üzenetében figyelmeztette Miklós cárt, hogy minden áron el kell kerülni a háborút, amely csak „pusztulást, szenvedést… a könnyek egész óceánját és vérözönt” okozna. Raszputyin borzongató jóslatáról nem vettek tudomást s, az európai országok nagyobb részével együtt Oroszország is a vesztébe rohant. Két év múlva újra szárnyra kaptak híresztelések, miszerint „Isten embere” állítólag rábeszélte a cári párt, hogy kössenek békét Németországgal. Néhány nemes ekkor elhatározta, hogy megszabadítják Oroszországot a züllött szerzetestől.

Az összeesküvés vezére a 29 éves Feliksz Juszupov herceg volt a cár egyik unokahúgának férje. 1916. december végén Juszupov éjfél utáni vacsorára hívta palotájába Raszputyint. Amikor megérkezett a palotába, a herceg egy alagsori szobába vezette. Fent szólt a fonográf – az összeesküvés többi tagja gondoskodott róla, hogy azt a látszatot keltsék, mintha estély lenne a palotában.  Miközben Juszupov úgy tett, mintha a ház asszonyára várna, buzgón kínálta Raszputyint ciánnal mérgezett süteménnyel, s unszolta, hogy azt borral öblítse le, melyet szintén megmérgeztek. A herceg elképedve látta, hogy Raszputyinra egyáltalán nem hat a méreg.  Két és fél óra múlva a herceg elnézést kért mondván: felmegy megnézni, hogy tart-e még az „estély”. Megtárgyalva a dolgot a társaival, egy ruhájába rejtett pisztollyal tért vissza. Megkérte Raszputyint, hogy mondjon el egy imát a falon függő feszületre, majd közelről hátba lőtte. Az összeesküvők a szobába tódultak, közülük az egyik orvos megállapította, hogy halott. Már éppen gratuláltak egymásnak, amikor a sztárec kinyitotta szemét, talpra állt, feltámolygott a lépcsőn egyenesen ki az udvarra. A kapuig nem jutott el, mert az egyik összeesküvő ismét hátba illetve fejbe lőtte. A földre rogyott testet Juszupov egy bunkósbottal eddig ütötte, amíg az életnek már semmi nyoma nem maradt benne. Bebugyolálták egy ponyvába, megkötözték és egy léken át a befagyott Névába lökték. Raszputyin tetemét három nap múlva kifogták a folyóból, s megállapították, hogy a tüdejében víz volt, tehát még élt, amikor vízbe dobták.

Néhány mindenféle alapot nélkülöző beszámoló szerint a merénylők szexuális csonkítást is végeztek rajta: levágták a péniszét. A boncolás hivatalos iratai szerint azonban a helyén levő nemi szervet a gyilkosság során, vagy azt követően összezúzták. Juszupov herceg és merénylői köre ellentmondásos híreket terjesztett róla kinek volt ez köszönhető. Néhány ember szerint egy szobalány találta meg a levágott testrészt a gyilkosság színhelyén, aki meg is tartotta azt, amíg az 1920-as években egy Oroszországból Párizsba emigrált nők csoportjának birtokába nem került. Ezek a nők úgy imádták a szervet, mint egy termékenységi amulettet; egy fából készült ékszerdobozban tárolták. Amikor Raszputyin testvére, Marija tudomást szerzett erről, követelte, hogy szolgáltassák vissza neki. A „tárgyat” egészen 1977-ig őrizte, amikor is Kaliforniában meghalt. Marija halála után a „tárgyi leletet” rábízták egy aukciósházra, de a szakemberek hamarosan megállapították, hogy a tétel nem is egy pénisz, hanem valójában csak egy tengeriuborka. 

2004-ben, Igor Knyazkin, az Orosz Természettudományi Akadémia prosztata kutató központjának igazgatója Szentpéterváron megnyitott egy orosz erotikamúzeumot. Knyazkin állítja, hogy a kiállított tárgyak között lévő 30 cm nagyságú „tartósított pénisz” Grigorij Raszputyiné volt egykor, számos levéllel együtt, amit szintén kiállítottak. Knyazkin kifejtette, hogy a tételt egy francia műgyűjtőtől vásárolta meg 6600 euróért; valamint úgy véli, hogy már a puszta látványa is meggyógyítja az impotenciát. Azt nem tudni, hogy a pénisz valóban Raszputyin hímvesszője-e.

Egyes források szerint a gyilkosság során a péniszt nem vágták le, mert a boncolás, igaz összezúzott állapotban, de a helyén találta.

Juszupov herceg és a többi összeesküvő enyhe büntetést kapott, de volt, akit felmentettek közülük. Ám az utolsó szó mégis Raszputyiné volt: Élete utolsó hónapjában írt levelet a cárnénak, melyben megjósolta, hogy a cári család egyetlen tagja sem éli őt túl két évvel.

Raszputyin legendája a popkultúrában is tovább él, többek között a Boney M róla elnevezett méltán híres slágere is az életének és merényletének történetét őrzi:

Tárnok Krisztina

Raszputin: A „szent életű” szerzetes

Az ismeretlenség homályából bukkant fel egy magát szentnek kikiáltó férfi, aki az I. világháború előtti években teljesen befolyása alatt tartotta az orosz cárt, II. Miklóst és feleségét, Alekszandrát. A szent embert, Grigorij Jefimovicsot 1905-ben mutatták be nekik Miklós unokafivéreinek feleségei, akik szerint Grigorij rejtélyes gyógyító erővel bírt. A sztárec enyhítette a vérzékenységben szenvedő Alekszej cárevics szenvedéseit.

Grigorij Jefimovics 33-40 éves lehetett, amikor 1903-ban felbukkant Szentpétervárott. Apja szibériai paraszt volt, s falujában csak Raszputyinnak hívták, ami oroszul züllöttet jelent. Hírhedt volt ivászatairól, verekedéseiről és kétes erkölcsű nőkkel folytatott viszonyairól.  Ezek után néhány hónapot a helybeli kolostorban töltött. Utána sztárecnek, vándorremetének adta ki magát, ami azt jelentette volna, hogy szegénységet és magányt fogad, s életét annak szenteli, hogy enyhítse embertársai szenvedéseit, és vigaszt nyújtson nekik lelki bajukban. Ellenségei azonban később azt állították, hogy Raszputyin egy tiltott szekta, a hliszt tagja volt. E szekta híveinek vallásos buzgalma éjszakai orgiákban nyilvánult meg. Grigorij sajátos filozófiájában azt hirdette, hogy lelkünket úgy válthatjuk meg, ha először elmerülünk a bűn fertőjében, aztán bűnbánatot tartunk.

A nem éppen remeteként élő sztárec megtért bűnösként mutatkozott be a város egyházi személyeinek, akikre nagy hatást gyakorolt Raszputyin alázatossága, őszintesége és szónoki képessége, amellyel teljesen magával ragadta hallgatóságát. Aki személyesen ismerte Raszputyint soha többé nem tudta elfelejteni a szemét. Juszupov herceg, aki később végzetes találkára hívta Raszputyint „ragyogó, foszforeszkáló fénysugárhoz” hasonlította tekintetét. A francia nagykövet azt írta, hogy a szerzetes egyénisége teljes mértékben a szemében összpontosult. „Világoskék szeme színű szeme volt, de valami rendkívüli fény, vonzás és feneketlen mélység csillogott benne. Tekintete egyszerre volt szúrós és simogató, naiv és ravasz, távoli és átható.”

Az orosz forradalom számos legendája megemlíti Raszputyin szexuális képességeit, állítólagos méreteit vagy péniszének más rendkívüli jellemzőit. Orlando Figes azt írja: „Egy nő azt vallotta, hogy amikor először szeretkezett vele, az orgazmusa olyan heves volt, hogy elájult. Talán a szexuális potenciája is a természetfeletti képességekkel magyarázható. Raszputyin merénylője és állítólagos homoszexuális szeretője, Feliksz Juszupov azt állította, hogy Raszputyin vitézségét a terjedelmes, rücskös szemölcsnek köszönhette a péniszén, amely rendkívüli méretet kölcsönzött neki.”

Raszputyin az egyéniségében különös módon keveredő nyers érzékiséggel és másokra is átterjedő jámborságával az udvari hölgyek egész seregének olthatatlan rajongását vívta ki. A cárevics betegágyánál tett éjszakai látogatásait követően legodaadóbb híve Alekszandra cárné lett, aki elnézte Raszputyin szégyenletes életmódját, s az a pletyka járta róluk, hogy viszonyt folytatnak. A cári pár eleinte csak Raszputyin csodával határos gyógyító erejét vették igénybe fiuk érdekében, ám Miklós cár és neje hamarosan államügyekben is hallgatott rá. Mikor befolyása mindenki számára nyilvánvalóvá vált, Miklós közeli rokonai rávették a cárt, hogy száműzze a fővárosból Raszputyint, ez a száműzetés azonban nem tartott sokáig.

Tárnok Krisztina

Az utolsó orosz cári család

II. Miklós, Oroszország utolsó cárja, 1894-ben foglalta el a trónt, melyen akkor már több mint 280 éve a Romanov ház uralkodói váltották egymást. A huszonhat éves Miklós egy pénzügyi és külpolitikai gondokkal küszködő ország irányítását kényszerült átvenni, melynek népét éhínség és járványok tizedelték. Az ifjú cár nem bírt az uralkodáshoz szükséges jellemvonásokkal: gyenge akaratú, félénk, visszahúzódó ember volt. Már uralkodásának kezdetét is szörnyű tragédia árnyékolta be, mikor a koronázásának ünneplésére egy Moszkva melletti mezőn összegyűlt tömegben több mint ezer embert tapostak halálra.

Trónra lépését követően végre feleségül vehette Hessen tartomány nagyhercegének lányát, Alix hercegnőt, aki az ortodox kereszténységre való áttérése után, cárnéként az Alekszandra Fjodorovna nevet vette fel. Miklós első találkozásuk alkalmával beleszeretett a német hercegnőbe, de frigyüket a Romanov család ellenezte, mivel szerintük Miklós választása nem felelt meg az államérdekeknek. A cári család végül mégis megenyhült, s Miklós apja is áldását adta a házasságra. Alekszandra azonban ugyanúgy alkalmatlannak bizonyult cárnénak, mint ahogy férje cárnak. A fiatal cárné visszahúzódó és távolságtartó viselkedése ellenszenvet váltott ki a népben, mely ezt a magatartást gőgösségének tudta be, s úgy értelmezték, Alekszandra nem akar leereszkedni alattvalóihoz. A cárné gyakran összetűzésbe került anyósával, az özvegy cárnéval is, aki a „legnépszerűbb Romanovként” megtestesült ellentéte volt menyének.

Miklós feleségének megítélését tovább rontotta, hogy hosszú éveken át képtelennek tűnt trónörököst szülni országának. A cári párnak házasságuk első évtizedében négy leányuk született: Olga, Tatyjana, Marija és Anasztaszija nagyhercegnők. Végül 1904-ben megszületett a várva várt fiú: Alekszej cárevics is. A nagyhercegnők, különböző természetük ellenére, mindig együtt mutatkoztak, közös aláírásukként pedig a neveik kezdőbetűiből kirakott „OTMA” mozaikszót használták. A família gyakran járt bálokra, felvonulásokra. A családi idillt azonban beárnyékolta a trónörökös gyenge egészsége. Alekszej cárevics ugyanis családjának anyai ágáról örökölte a hemofíliát, vagyis a vérzékenységet. A fiú gyógyítására tett több évnyi eredménytelen kísérlet után a cári család bizalmába férkőzött egy önjelölt szentember, Grigorij Raszputyin, aki, úgy tűnt, végre képes kezelni Alekszej betegségét. A cár és a cárné ettől fogva Raszputyin befolyása alatt álltak, mely által a Romanovok népszerűsége még inkább csökkent, mivel a nép a „szentembert” közönséges csalónak tartotta, s vesztét kívánta.

1914-ben, néhány nappal az I. világháború kitörését követően, II. Vilmos német császár – Alekszandra cárné unokatestvére – hadat üzent Oroszországnak, amely válaszul belépett a háborúba. A kezdeti orosz sikerek után, azonban, a háborús kiadások miatt az országon belül egyre nőtt a nyomor. Az élelmiszerhiány és a nélkülözés miatt 1917-ben, Szentpéterváron, zavargások törtek ki, melyek hatására II. Miklós, a maga és fia nevében, lemondott a trónról, s még ugyanabban az évben, az októberi forradalom után, a cári család a bolsevikok kezére került. Raszputyin jóslata, mi szerint a Romanovok uralkodásának végnapjáig a napok meg vannak számlálva, beigazolódni látszott.

Kiss Gergely