Nagyapám, Sopron és 1956

Nagyapám, Dr. Tárnok Pál 1967 őszén írta le az alábbi sorokat, azzal, hogy talán soha senki nem fogja elolvasni ezt a vakvilágba írt " semmiféle műfajba nem sorolható életleírást." Visszaemlékezése minden bizonnyal csak számomra bír óriási jelentőséggel, tudniillik nem volt szerencsém megismerni, mégis úgy véltem, hogy a kedves olvasó számára is különleges élményt nyújthat a "Nyugat kapujában" történtek leírása. A budapesti eseményekkel ellentétben vidéken élő emberek sokkal kevesebbet érzékeltek a körülöttük zajló forradalomból, a november 4-i események utáni nagymértékű migráció azonban megtette a hatását. A leírásban említésre kerül a "Sopron Division", mely egy kevéssé ismert részlete az 1956-os emigrációnak. A soproni Erdőmérnöki Kar kb. 220 hallgatója és néhány oktatója Kanadába emigrált és a University of British Columbia keretében fejezték be Sopronban megkezdett tanulmányaikat. Nagyapám az események kezdetekor könyvesboltot vezetett a mai Várkerületen.

Balra a Várkerület 104. szám, Sopron, 1956

„1956 eleje még a Rákosi érát tükrözte a könyvkiadásban. Alig jelent meg olyan szépirodalmi könyv, ami a szórakoztató és nívós olvasmányokra váró, kiéhezett közönséget vonzotta volna. Ezzel szemben jó volt a tudományos, ismeretterjesztő és részben az ifjúsági, valamint szakkönyvkiadás is. 1956 március végén elődömet Pető Vilmost nevezték ki az újonnan megnyílt üzemi bolt vezetőjévé, magam pedig leltárral átvettem a Lenin körút (Várkerület - a szerk.) 104 sz. alatti bolt vezetését, melyet csakhamar „Berzsenyi” könyvesboltnak neveztem el, s így egyik úttörője voltam annak a mozgalomnak, amely a könyvesboltoknak egy-egy híres magyar író, tudós, zenész stb. nevét adta. Bevezettem az idegennyelvű könyvek árusítását, közben valamit kezdett a szépirodalmi könyvkiadás is javulni s így többnyire sikerült a terveket teljesítenünk. Fizetésemet folyamatosan emelték, otthon rajzolgattam, vállalatom vezetősége megbecsült, kifogásom senki ellen nem lehetett. Ebben a szituációban értek az 1956 októberi események.

Akik személyesen ismernek, tudják, hogy sok tekintetben higgadt és megfontolt ember  vagyok, egyáltalán nem vagyok vérszomjas. Kezdetben lelkesített az a gondolat, hogy sokkal nagyobb szabadságunk lesz és megszűnik az örökös rettegés korszaka. Mivel itt Sopronban szinte teljes nyugalom volt, a budapesti eseményekről pedig csak rádión értesültünk, egyáltalán nem láttunk világosan abban, hogy tulajdonképpen mi történik. Később azonban, amikor hírt kaptunk arról, hogy Budapesten vér folyik, méghozzá nem is kevés, elborzadtam. Ismét beigazolva láttam azt a tapasztalatomat, hogy bizonyos körülmények között az emberek az állatoknál is sokkal rosszabbá válnak. Sokat azonban nem volt időm töprengeni, mert a közönség a pénzromlástól félve egyre inkább vásárolt, a bolt szinte állandóan tele volt. Este teljesen fáradtan és kimerülten értem haza s örültem, ha ágynak dőlhettem. (…) Ebben az állapotban érkezett el 1956. november 4-e, amikor is reggel bemenve a boltba tudomásomra jutott, hogy két alkalmazottam disszidált, a harmadik pedig, aki Szombathelyről járt be dolgozni, nem jelent meg. A vállalat másik soproni boltjából (…) átkértem Várhegyi Zsuzsit, egy darabig ketten dolgozgattunk a boltban, de miután értesültünk, hogy az oroszok Sopronba való bevonulása küszöbön áll, hazamentünk kb. 10 óra tájban.

A soproni Erdőmérnöki Kar épülete

A város teljes összevisszaság képét mutatta. Autóbuszok, teherautók, kocsik emberekkel és poggyásszal megrakva mentek a határ felé. Az emberek az esetleges harcoktól megijedve pánikba estek, sokan gyalog, egy szál kofferrel, vagy hátizsákkal indultak neki a határnak. A Madách utcából is nagyon sokan elmentek, de még aránylag többen menekültek egyes belvárosi utcákból.

Nekem tulajdonképpen semmi mehetnékem nem volt, és úgy vettem észre, hogy Éva sem lelkesedett az elmenésért. 11 óra felé elmentem körülnézni a városba, majd eljutottam az Egyetem felé, ahol éppen akkor pakoltak be egy hatalmas svájci teherautóba köztük sok egyetemi tanár és docens stb., barátom, családtagjaikkal együtt. Bennünket is nagyon hívtak s azt mondták, hogy szükség esetén még várnak is, hogy mi is felszállhassunk. Nem volt könnyű ebben a helyzetben a hidegvéremet megőrizni, de a végén mégis sikerült. Arra gondoltam, hogy már túl idős vagyok ahhoz, hogy odakünn új életet kezdjek. A háborúban végigéltem már hasonlót, elegem volt belőle. Így hát úgy döntöttünk, hogy maradunk és vállaljuk azt, ami jöhet, nevezetesen a harcokat, esetleges bombázást stb.

Orosz tank a Széchenyi téren

Nos, az ostrom, bombázás stb. elmaradt, az oroszok simán vonultak be Sopronba, néhány tankkal, incidens nélkül. Végső soron tehát Sopronban még egy pofon sem csattant el, mégis kíméletlen megtorlás következett azokkal szemben, akik – sokszor a körülmények kényszerítő hatása alatt – bármilyen szerepet vállaltak. Sok embert internáltak, elbocsátottak, bíróság elé állítottak, s holott semmiféle erőszakcselekményt nem követtek el, túl szigorúan elítéltek. A disszidálások tovább tartottak, egészen kb. december végéig, amíg a határ lezárása ismét hatékonnyá vált. Sok funkcionárius is disszidált, köztük olyanok, akik a Rákosi éra alatt a leghangosabb melldöngetők voltak. Az emberek nagy része ideológiai ájulásba esett, megzavarodott és nem tudta, hogy tulajdonképpen hova tartozik, mi is történt.

Én nem értem rá sokat töprengeni, mert a boltban rengeteg munka adódott. Budapesttel való összeköttetésünk szinte teljesen megszakadt, október vége óta csak egyszer, közvetlenül karácsony előtt kaptunk árut. Szerencsére nagy raktárkészletünk volt s így is bírtuk az iramot.”

írta: Dr. Tárnok Pál, 1967

szerkesztette: Tárnok Krisztina