Ha ’56-ra gondolok, mindig óhatatlanul eszembe jut valamilyen kétségbeesett társadalmi propaganda, mely azt célozta meg, hogy közelebb hozza a forradalmat a mai kor emberéhez. A rendszerváltás óta szobrokat avatunk, múzeumokat adunk át, konferenciákat szervezünk, tévéműsorokat és filmeket gyártunk – mégis, mintha sosem érne célba teljességgel az üzenet. Ha magamból indulok ki, az átlagnál tán többet tudok erről az időszakról, mégis oly keveset: s ha manapság az utcán járok, idegenként hatnak rám a fekete-fehér plakátokról visszaköszönő fiatalemberek és leányok arcai, csak nevük cseng olykor-olykor ismerősen. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy érzelmeket társítsak hozzájuk, hús-vér alakokként képzeljem el őket, akik egyek közülünk, azonban valamiben mégis mások.
Sokszor azon kapom magam: jobban megragadják a fantáziám az olyan tények, minthogy ’56 őszén térdig érő, karcsúsított szövetkabátot, illetve hosszú sálat viseltek a fiatal lányok, és az „Ahogy lesz, úgy lesz” slágert dúdolta az ország, amit Hollós Ilona előadásában játszott a rádió – a Corvin-közben történt dolgoknál. Úgy hiszem, ez azért van, mert feladtam annak esélyét, hogy ez utóbbira és az ehhez hasonló kérdésekre a közeljövőben objektív választ kapjak. Ez pedig természetesen nem a történészek hibája, hanem a koré, amiben élünk. Talán jobb lesz azoknak, akik majd száz év múlva születnek, a tisztánlátás képességével és a generációk közti szakadékok felszámolásával. Amikor már elmondható, hogy ugyanaz állt a történelemkönyvében nagyapának, fiúnak és unokának.
De mit tehetünk addig? Hogy próbáljuk megérteni, miért és hogyan lesz egy hétköznapi emberből forradalmár? Átérezhetünk-e bármit is egy olyan zűrzavaros, indulatokkal, eszmékkel és téveszmékkel egyaránt bőségesen átitatott időszak történéseiből a jelenünk kényelmes világában?
A legjobb talán az, ha egy olyan közvetítő közeget keresünk, ami a maga dimenziójában objektív, azonban mégis lehetőséget nyújt a személyes interpretációra, képes tények és adatok közlésére, de ugyanakkor érzelmek kiváltására. Azt hiszem itt már nyilvánvaló a kedves olvasó számára, hogy az irodalomban keresem a választ, hiszen mi is reagálhatna jobban a világ történéseire?
Bár számos kiváló alkotás foglalkozik a témával, e sorok írója két alkotást szeretne a forradalomról olvasni vágyók figyelmébe ajánlani. Noha ’56 közelsége miatt nem beszélhetünk klasszikus és kortárs feldolgozásokról, azért tán fontos, hogy ha csupán két könyvet veszünk a kezünkbe: az egyik napjaink alkotása, a másik pedig inkább a változás szelét magán viselő 80-as évek „terméke” legyen.
Vámos Miklós Zenga zének című regénye 1983-ban jelent meg, egy olyan korban, amikor már suttogni lehetett arról, hogy ’56-ban valami sorsfordító dolog történt, az első kiadásból azonban „egyéb szempontok” alapján néhány szövegrész szükségszerűen kimaradt.
A kötet atmoszférája egyszerre bájos, különös és magával ragadó, hiszen egy kisfiú szemszögéből ábrázolja a forradalom történéseit – éppen ezért válik egyben sokkolóvá, néhol nyomasztóvá is. Öcsi, a regény főhőse épp csak 6 éves, pontosan annyi, mint a regény írója volt a forradalom idején. Egy olyan időszakban, mikor a felnőttek sem tudták mit és hogyan tegyenek, vagy egyáltalán merjenek tenni, kiváltképp súlyos nyomás helyezkedett egy gyermekre.
Maga Vámos Miklós a következőket jegyezte meg a műve kapcsán: „Öcsivel csak annyiban vagyok azonos, amennyiben mindenkivel, aki ama zűrös időszakban velem együtt volt nagycsoportos óvodás, majd első elemista. Hogy mi minden történt velünk ezen túl, azt itt most nem sorolom, remélem, benne van a könyvben. Úgy érzem, mindazt, amit e regény főszereplője nehezen képes fölfogni és földolgozni, azt az én nemzedékemnek máig sem sikerült teljesen megemésztenie…”
S valóban, alig egy év leforgása alatt Öcsiből 6 évesen felnőtt lesz: a többes identitásban nevelt szorongó, zavart kisfiú szemtanúja lesz a Sztálin-szobor ledöntésének, az utcán zajló fegyveres harcoknak, a családban eluralkodó félelemnek és az ebből fakadó viszályoknak.
A regény számomra – és remélem még sokak számára – alapmű az ’56-os történésekkel foglalkozó irodalmi alkotások közt, olyan speciális kordokumentum, amely egyszerre őszinte, húsbavágó és informatív, összekapcsolva az egyén identitásválságát a társadalom meghasonlottságával. Vagy ahogyan Öcsi mondaná: „Haa zember valamit nemért, éskérdez, akkor… ak korújabb dolgok jönnekelő, és soseleheta végérejárni…”
Bár Vámos Miklós alkotása sem egy „klasszikus” forradalmi történet, azonban ha valami igazán rendhagyó módon viszonyul ’56-hoz, az a Rainer M. János utószavával a közelmúltban megjelent „A másik forradalom – alternatív ötvenhat” címet viselő alkotás.
A kötetben 16 kortárs szerző meséli el a saját 56-os forradalmát. Első hallásra jogosan merülhet fel a kérdés az olvasóban: mitől más ez akkor, mint bármelyik hasonló alkotás? Nos attól, hogy az írók szabadjára engedve fantáziájukat – a Hévíz művészeti folyóirat szerkesztőinek felkérésére – elképzelték, hogy „mi lett volna, ha…?”. Ha ’56 így vagy úgy, de másképp alakul. Bizonyára mindannyian elgondolkodtunk már életünk történései kapcsán ezen a kérdésen, a mű pont ettől is lesz ennyire emberközeli. Az írások sajátos ötvözetét adják ’56 szimbolikájának és a mai Magyarország valóságának, megfűszerezve humorral, szarkazmussal, túláradó érzelmekkel, a valóságtól teljesen elrugaszkodó fantáziavilággal. A kötet szerzői közt többek között olyan népszerű írók szerepelnek mint Gerlóczy Márton, Háy János, Dragomán György vagy Vámos Miklós, de megtaláljuk az írók közt a népszerű humoristát, Bödőcs Tibort is.
S hogy hogyan néz ki egy alternatív forradalom? Talán úgy, hogy érkezik egy szuperhős és megmenti a harcoló ifjúságot? Vagy tán úgy, hogy egy földrengés elnyeli a Szovjetuniót? A kötetben tizenhatféle választ találunk, s mikorra mindet végigolvassuk, nem kizárt, hogy megszületik a tizenhetedik is: a saját – szabad gondolkodásunk és érzelmeink által vezérelt – variációnk ’56-ra.
Varga Aida
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése