Egy nő két arca: Tóth Ilona

Sokan a magyar Jeanne D’Arcnak nevezik, szobrot avattak róla a Semmelweis Egyetem előtt, utcát, alapítványt, díjat neveztek el róla és posztumusz díszpolgárrá választották a XIV. kerületben. Azonban Tóth Ilona személye és megítélése a mai napig mégis két végpont, a hidegvérű gyilkos, valamint a forradalom mártírja közötti skálán mozog. E cikknek nem célja részletesen felvázolni a körülötte kibontakozott vitát, csupán bemutatása annak a forradalmi szerepet betöltő medikának, akinek pere mindmáig az 56-os események egyik megoldatlan rejtélyét képezi.

Tóth Ilona 1932. október 23-án született Cinkotán, mely a mai Budapest Árpádföld nevű területeként ismert. A Teleki Blanka Általános Leánygimnáziumban érettségizett 1951-ben, ahol ő volt a Dolgozó Ifjúság Szövetségének (röviden: DISZ) titkára, s ebben az évben vették fel őt az orvostudományi egyetemre. A forradalom előtt a Szövetség utcai kórházban volt belgyógyászati gyakorlaton, magyarul szigorló orvos volt. Így hívják azokat az orvosnövendékeket, akik egyetemi tanulmányaik utolsó évét töltik. Október 23-án diáktársaival együtt vett részt a tüntetésen. Október 25-én a rádió felhívására jelentkezett a Szövetség utcai kórházban. Mivel ott nem tudtak munkát adni számára, átirányították a Péterfy Sándor utcai kórházba. Itt bekapcsolódott a már intenzíven működő Önkéntes Mentőszolgálat munkájába.

November 1-jétől letartóztatásáig a Péterfy kisegítő részlegének megbízott vezetője volt. A fegyveres harc befejeződése után bekapcsolódott a politikai ellenállásba: részt vett röpcédulák, illetve az Élünk című illegális lap készítésében.

November 20-án társaival együtt egy razzia alkalmával szovjet katonák tartóztatták le szervezkedésben való részvétel és gyilkosság vádjával. Eszerint Tóth Ilona november 18-án Gyöngyösi Miklós II. rendű és Gönczi Ferenc III. rendű vádlott segítségével „bestiális kegyetlenséggel” meggyilkolták Kollár István rakodómunkást a Domonkos utcai szükségkórházban. A történet ezen a ponton megáll. Sem a gyilkosság módjáról, sem annak hátteréről nem sikerült minden kétséget kizáró bizonyítékokat szerezni, mindannak ellenére, hogy a vádlottak beismerő vallomást tettek.

A vád szerint november 18-án este ellenállók egy csoportja bevitt a Domonkos utcába egy ávósnak, spicli gyanúsnak vélt fiatalembert, aki a kórházban működő illegális nyomda után nyomozott. A lebukástól való félelmükben Tóth Ilona, Gyöngyösi Miklós, és Gönczi Ferenc az ismeretlen férfit megölték. Az illetőt Gyöngyösiék megverték, majd Tóth Ilona elaltatta. Először a nyakba, és a karba fecskendezett benzines, illetve morfiumos injekcióval kísérlete meg a férfit megölni, s amikor ez nem sikerült, levegő injekciót szúrt a szívébe. Társai az eszméletlen férfi nyakára tapostak. S végül Tóth Ilona egy bicskával Kollár István szívébe szúrt, s végső soron ez a szúrás okozta a férfi halálát. A hivatalos verzió szerint a meggyilkolt Kollár István zsebében találtak egy róla készült fényképet, amelyen sógora ávós törzsőrmesteri egyenruhájában fényképeztette le magát családi körben, s ez okozta a vesztét. A fenti tényleírás ellenére a holttesten nem találtak sem szúrásnyomot, sem mérgezésre utaló idegen anyagot. M. Kiss Sándor történész szerint a halott azonosítása is vitás volt, mindössze fotó és ruházat alapján hajtottak végre, és még a halott menyasszonyát sem hívták meg az azonosításra, és mind a négy vallomás eltért egymástól.

Mivel a tárgyaláson és az eljárás során rendkívül sok egymásnak ellentmondó vallomás, tény és adat került napvilágra, a történészek között máig vita tárgyát képezi a per koncepciós volta. Eörsi László szerint a tények arra utalnak, hogy nem volt koncepciós per, tehát vallomása őszinte volt és tényleg elkövette a gyilkosságot. Eörsi véleménye szerint Tóth Ilonának enélkül is a forradalom igazi mártírjai között van a helye két társával együtt. A téma legfelkészültebb kutatója, Gyenes Pál a Kollár-ügyet már régóta a per koncepciós részének tartja és hozzá hasonlóan gondolkodnak Kiss Réka és M. Kiss Sándor történészek. Az ügyet vizsgáló történészek mindegyike egyet ért abban, hogy ennyi idő elteltével lehetetlen a valódi történéseket százszázalékosan rekonstruálni.

A bírósági ítélet szerint 1956. november 18-án meggyilkoltak egy ismeretlen férfit, akit ÁVH-snak véltek. Tóth Ilonát első fokon 1957. április 8-án gyilkosság és izgatás vádjával kötél általi halálra ítélték. Ezt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa 1957. június 20-án jogerőre emelte, miközben az elsőfokú ítélet minősítését izgatásról szervezkedésben való részvételre súlyosbította. 1957. Június 26-án kivégezték.

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc utáni leszámolással összefüggő elítélések semmisségének megállapításáról szóló 2000. évi CXXX. törvény elfogadásával a parlament úgy döntött: immáron nem kell vizsgálni, az elítélés milyen tényállás alapján, milyen bűncselekmény miatt történt, azt sem, mindez igaz-e vagy sem, a semmisség kimondásához elegendő, ha az elítélés népbírósági eljárásban történt, és a forradalommal összefüggésbe hozott cselekmény miatt. E törvény alapján pedig a Fővárosi Bíróság 2001 februárjában kimondta: a Tóth Ilona-ítélet semmis. Ennek során a bíróság egyáltalán nem vizsgálta: a korábban megállapított tényállás igaz-e, vagy sem, az ítélet valójában megalapozott-e, vagy sem. Vagyis nem állapított meg új tényt, nem vont kétségbe korábban megállapított, és a bíróságok által bizonyítottnak tekintett tényállást. Tóth Ilonát rehabilitálták.


Tárnok Krisztina