Aki nincs velünk, az ellenünk

A PRO, az ÁVO és az ÁVH szerepe a forradalomban

Az országszerte ismert és rettegett „ávót” a második világháború után 1946. októberében jött létre a 533.900/1946. BM. sz. rendelettel, amely az addigi Budapesti Rendőr-főkapitányságnak alárendelve a PRO, vagyis a Politikai Rendészeti Osztály néven működött. Az így leválasztott szervezet a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) néven futott tovább, felette az irányítási és felügyeleti jogokat a belügyminiszter gyakorolta. Ebbe az új, egységes szervezetbe még beleolvasztották a Vidéki Főkapitányság Politikai Rendészeti Osztagát is, és így az ÁVO az egész országra kiterjedő hatáskörrel bírt.

A szervezet feladatait és ügykörét az 1946. decemberi 535.059/1946. BM sz. rendelet szabályozta.
 Ide tartozott:

• a demokratikus államrend és közbiztonság védelméről szóló 1946. évi VII. tc-be ütköző cselekmények nyomozása és feljelentése,
• a népbíráskodásról szóló és az 1945. évi VII. tc-be iktatott bűncselekmények nyomozása és feljelentése,
• egyesületek keletkezésének és működésének figyelemmel kísérése,
• politikai vonatkozású röpiratok szerzőinek és terjesztőinek nyomozása és bejelentése,
• bejelentett és tudomásul vett gyűlések lefolyásának megfigyelése,
• államrendészeti vonatkozású bel- és külföldi adatok gyűjtése és nyilvántartása,
• javaslattétel az illetékes rendőrhatóság vezetője számára az állambiztonság vagy közbiztonság szempontjából káros személyek kitiltására, internálására,
• titkos rádióállomások felderítése,
• eljárni mindazokban az államrendészeti ügyekben, melyek nem voltak fenntartva a Budapesti Főkapitányság, illetve a kapitányság vezetője részére.

Az ÁVO 1946-48 között működött, ugyanis 1948-ban a belügyminiszterré kinevezett Kádár János a 288.009/1948. BM. sz. rendelettel a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságát (ÁVH) a BM közvetlen alárendeltségébe vonta. Ezzel egy időben az Államrendőrség több területét is (határrendészet, folyamrendészet, légi közlekedési rendészet, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság és az útlevelek kiállítása) bekebelezte. A szeptember 10-én hatályba lépő rendelet felruházta az ÁVH vezetőjét azzal a joggal, hogy elrendelje az államérdeket veszélyeztető személyek kitiltását, rendőri felügyelet alá vételét, vagy őrizetbe vételét, sőt jogi abszurdumként maga az ÁVH volt illetékes a felülvizsgálati eljárásokban is.

Ekkor nőtt meg ugrásszerűen a szervezet létszáma is, mert míg 1948. szeptembere előtt „mindössze” 1839 tagja volt az államvédelemnek, szeptember után ez a tagállomány már 2500 főt tett ki, míg egy évvel később, 1949. szeptemberében már 8760 személyt. Ehhez jöttek még a határőrség emberi, valamint a karhatalmi erők, ami nagyjából további 20000 embert tett ki.

A PRO, majd az ÁVO, majd az ÁVH a kommunista párt legfélelmetesebb szervezetévé nőtte ki magát. Bár hivatalosan „Az Államvédelmi Hatóság a munkásosztály ökle volt”, ez az ököl bárkire lesújthatott. Az ÁVH módszereinek kegyetlensége közismert volt, az általuk őrizetbe vett személyekkel a legritkábban bántak kesztyűs kézzel. A fizikai és lelki kényszer teljes arzenálját alkalmazták az egyszerű veréstől kezdve az alvásmegvonáson és kifárasztáson át a fej tetejére csöpögtetett vízzel való megőrjítésig.

Ekkor lett a köztudat része a „csengőfrász”, mert az ÁVH emberei a fekete autókkal előszeretettel érkeztek éjszaka, hogy elvigyék a gyanúsakat. És senki se tudhatta, hogy akit elvisznek, az vajon előkerül-e még valaha, és ha igen, akkor milyen állapotban.

Az ÁVO, majd ÁVH leghírhedtebb „eredményei” az 1947-es választási csalás, a szociáldemokrata-kommunista pártfúzió kikényszerítése, a Mindszenty-ügy, a Rajk-per előkészítése, a Sólyom-ügy, vagy Tildy Zoltán kisgazdapárti köztársasági elnök eltávolítása és vejének bíróság elé állítása, halálra ítélése majd kivégzése. És ekkor nem ejtettünk szót mindazokról, akiket elhurcoltak, megvertek, internálótáborokba zártak vagy besúgásra kényszerítettek.

Az ÁVH megszüntetését végül Sztálin halála után, a reformer kommunisták kezdték el szorgalmazni a desztalinizáció jegyében. 1953-ban a szervezetet a fennállása óta irányító Péter Gábort és társait lefogták, és a sikkasztástól a népellenes bűntettig mindennel megvádolták és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. (Ám ezt 1957-ben 4 évi börtönbüntetésre változtatták, majd 1959-ben Péter Gábor egyéni kegyelemmel szabadulhatott.) Az ÁVH vezetők nélkül szétesett, egyes tagjai illegalitásba vonultak, mások a karhatalomhoz, megint mások a szovjet csapatokhoz csatlakoztak, de maga a szervezet még nem került feloszlatásra. Egyfajta függő státuszban voltak, ami később még rengeteg bonyodalmat okozott.

Kivégzett ÁVH-s katona a Köztársaság téren

Az államvédelmi szervezetek megszüntetése két lépcsőben történt. A rendőrségen belüli tényleges elhárítást az 1956. október 19-i miniszteri parancs szüntette meg, míg ÁVH-t hivatalosan 1956. október 28-án oszlatta fel Nagy Imre, három nappal a Parlament előtti fegyveres provokáció után, és két nappal az október 30-i példátlan lövöldözések előtt (ekkor lőttek rá az ávósok a sebesültek elszállítására kiérkező mentőkre is), amelyet a pártház ostroma követett, amely mindkét oldalról sok áldozattal járt. Az államvédelmi hatóság megszüntetése azonban csak a forradalom leveréséig tartott, a párt rögtön utána nekilátott az újraszervezésnek. Nyíltan nem eleveníthették fel újra, mi több, az ÁVH személyi állományával is kellett kezdeni valamit, ezért 1956 decemberében látszólag elbocsátották és vizsgálat alá vették az államvédelmiseket, de tizenötük kivételével mindenkit felmentettek és újra munkába állítottak a Belügyminisztérium keretén belül újonnan felállított II. (Politikai Nyomozó) Főosztály néven.

Szedlák Levente