Angyal István búcsúlevele

Angyal Istvánnak már halálra ítélten sikerült eljuttatnia egy búcsúüzenetet Eörsi István részére, a márianosztrai börtönbe. Az üzenet úgy jutott el a címzetthez, hogy Eörsi rabtársa, Gép Győző, tanú volt egy olyan budapesti feljebbviteli tárgyaláson, amelyre Angyalt is megidézték. Miközben az idézettek a sorukra vártak, Angyal levelet írt Eörsinek, vécépapírra, ceruzaheggyel. Gép Győző ezt egy sétán Eörsi kezébe csúsztatta, aki a szöveget memorizálta, majd megsemmisítette a papírt. Körülbelül egy év múlva szabadult Eörsi egy barátja, aki kivitte a börtönből – természetesen vécépapíron – Angyal István alábbi szavait.



IX. kerület, Tűzoltó utca (fotó: Fortepan 40143 Nagy Gyula)

„Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együttjáró szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám, üzentet.[SZJ] Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled.”

 

[forrás: Beszélő Online, Beszélő szamizdat, 19. szám (1987/1.), Évfolyam 1]

[kép: http://www.fortepan.hu/_photo/display/40143.jpg)]

Vajda Viktor

 

Ma történt

Hatvan évvel ezelőtt, 1956. október 25-én délelőtt történtek azok az események, amelyek később a forradalom „véres csütörtöke” néven híresültek el. Mind a mai napig nem sikerült tökéletesen tisztázni, hogy végül ki kezdte a lövöldözést, amely a legoptimistább (szovjet) becslések szerint 61 halálos áldozata volt, a legpesszimistábbak szerint pedig 800-1000 fő is meghalhatott. A történészek szerint ez volt az az esemény, amely az addig szinte békés forradalomból fegyveres felkelés felé mozdította el az eseményeket.

Ami bizonyos, hogy a Kossuth téren felvonuló tüntetés békésen indult, az emberek oroszul tudók tolmácsolásával még barátkoztak is ott állomásozó három tank legénységével, azt magyarázták nekik, hogy a tüntetők nem fasiszták és nincsenek ellenséges szándékaik. Minden idilli volt, amíg valakik a környező épületek tetejéről tüzet nem nyitottak a tankokra és a körülöttük ácsorgó emberekre.

A legnépszerűbb vélekedés, amely alapjául az először az Igazság című újság október 27-i lapszámában megjelenő, széles körben elfogadottá vált állítás szolgált, hogy a Földművelésügyi Minisztérium padlásán megbúvó ávósok kezdték a lövöldözést, amelyet „szakaszos géppisztoly- és puskasortüzek követtek az FM, a Könnyűipari Minisztérium, illetve az Országház Étterem épületének tetejéről”, ahogy Bokor Imre 2007-es dolgozatában írta. Erre utal az is, hogy a szovjet tankok első lövedékei a Földművelésügyi Minisztériumot találták el, mielőtt a tömegbe lőtték volna a félelmetes repeszgránátokat.

De nem az ÁVH emberei az egyetlen gyanúsítottak. Egy ideig azt is gyanították az emberek, hogy szovjet katonák bújtak meg az említett épületekben, bár ez kevéssé valószínű. Hihetőbb, hogy az éppen Budapesten tartózkodó, Gerő Ernő leváltását és Kádár János kinevezését lebonyolító KGB elnök, Ivan Szerov tábornok parancsolta meg az embereinek, hogy lőjenek a levegőbe, hogy a szovjet katonákat szédítő „fasiszták” elkotródjanak a térről.

Végezetül gyanúsíthatjuk a Partizánszövetséget is, ezt a Honvédelmi Minisztérium által sebtében felszerelt „vegyes alakulatot”, amelynek tagjai civilben lévő vagy a szervezettől leszerelt ávósok, a kemény sztálinista vonal képviselőiből verbuválódott gárda volt. Erre Földes Lászlónak, a Partizánszövetség vezetőjének a Központi Vezetőségnek október 26-i ülésén elhangzott kijelentése utal, mely szerint „reggel 7 óra óta nem lőttünk a tömegekre”.

És hogy kik voltak az igazi tettesek? Talán soha nem fogjuk megtudni. Ami viszont biztos, hogy az 1956. október 25-i események nélkül minden egészen máshogy történt volna.

Szedlák Levente

Alternatív '56

Ha ’56-ra gondolok, mindig óhatatlanul eszembe jut valamilyen kétségbeesett társadalmi propaganda, mely azt célozta meg, hogy közelebb hozza a forradalmat a mai kor emberéhez.  A rendszerváltás óta szobrokat avatunk, múzeumokat adunk át, konferenciákat szervezünk, tévéműsorokat és filmeket gyártunk – mégis, mintha sosem érne célba teljességgel az üzenet. Ha magamból indulok ki, az átlagnál tán többet tudok erről az időszakról, mégis oly keveset: s ha manapság az utcán járok, idegenként hatnak rám a fekete-fehér plakátokról visszaköszönő fiatalemberek és leányok arcai, csak nevük cseng olykor-olykor ismerősen. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy érzelmeket társítsak hozzájuk, hús-vér alakokként képzeljem el őket, akik egyek közülünk, azonban valamiben mégis mások.

Sokszor azon kapom magam: jobban megragadják a fantáziám az olyan tények, minthogy ’56 őszén térdig érő, karcsúsított szövetkabátot, illetve hosszú sálat viseltek a fiatal lányok, és az „Ahogy lesz, úgy lesz” slágert dúdolta az ország, amit Hollós Ilona előadásában játszott a rádió – a Corvin-közben történt dolgoknál. Úgy hiszem, ez azért van, mert feladtam annak esélyét, hogy ez utóbbira és az ehhez hasonló kérdésekre a közeljövőben objektív választ kapjak. Ez pedig természetesen nem a történészek hibája, hanem a koré, amiben élünk. Talán jobb lesz azoknak, akik majd száz év múlva születnek, a tisztánlátás képességével és a generációk közti szakadékok felszámolásával. Amikor már elmondható, hogy ugyanaz állt a történelemkönyvében nagyapának, fiúnak és unokának.

De mit tehetünk addig? Hogy próbáljuk megérteni, miért és hogyan lesz egy hétköznapi emberből forradalmár? Átérezhetünk-e bármit is egy olyan zűrzavaros, indulatokkal, eszmékkel és téveszmékkel egyaránt bőségesen átitatott időszak történéseiből a jelenünk kényelmes világában? 

A legjobb talán az, ha egy olyan közvetítő közeget keresünk, ami a maga dimenziójában objektív, azonban mégis lehetőséget nyújt a személyes interpretációra, képes tények és adatok közlésére, de ugyanakkor érzelmek kiváltására. Azt hiszem itt már nyilvánvaló a kedves olvasó számára, hogy az irodalomban keresem a választ, hiszen mi is reagálhatna jobban a világ történéseire? 

Bár számos kiváló alkotás foglalkozik a témával, e sorok írója két alkotást szeretne a forradalomról olvasni vágyók figyelmébe ajánlani. Noha ’56 közelsége miatt nem beszélhetünk klasszikus és kortárs feldolgozásokról, azért tán fontos, hogy ha csupán két könyvet veszünk a kezünkbe: az egyik napjaink alkotása, a másik pedig inkább a változás szelét magán viselő 80-as évek „terméke” legyen.

Vámos Miklós Zenga zének című regénye 1983-ban jelent meg, egy olyan korban, amikor már suttogni lehetett arról, hogy ’56-ban valami sorsfordító dolog történt, az első kiadásból azonban „egyéb szempontok” alapján néhány szövegrész szükségszerűen kimaradt.

A kötet atmoszférája egyszerre bájos, különös és magával ragadó, hiszen egy kisfiú szemszögéből ábrázolja a forradalom történéseit – éppen ezért válik egyben sokkolóvá, néhol nyomasztóvá is. Öcsi, a regény főhőse épp csak 6 éves, pontosan annyi, mint a regény írója volt a forradalom idején. Egy olyan időszakban, mikor a felnőttek sem tudták mit és hogyan tegyenek, vagy egyáltalán merjenek tenni, kiváltképp súlyos nyomás helyezkedett egy gyermekre.

Maga Vámos Miklós a következőket jegyezte meg a műve kapcsán: „Öcsivel csak annyiban vagyok azonos, amennyiben mindenkivel, aki ama zűrös időszakban velem együtt volt nagycsoportos óvodás, majd első elemista. Hogy mi minden történt velünk ezen túl, azt itt most nem sorolom, remélem, benne van a könyvben. Úgy érzem, mindazt, amit e regény főszereplője nehezen képes fölfogni és földolgozni, azt az én nemzedékemnek máig sem sikerült teljesen megemésztenie…”

S valóban, alig egy év leforgása alatt Öcsiből 6 évesen felnőtt lesz: a többes identitásban nevelt szorongó, zavart kisfiú szemtanúja lesz a Sztálin-szobor ledöntésének, az utcán zajló fegyveres harcoknak, a családban eluralkodó félelemnek és az ebből fakadó viszályoknak.

A regény számomra – és remélem még sokak számára – alapmű az ’56-os történésekkel foglalkozó irodalmi alkotások közt, olyan speciális kordokumentum, amely egyszerre őszinte, húsbavágó és informatív, összekapcsolva az egyén identitásválságát a társadalom meghasonlottságával. Vagy ahogyan Öcsi mondaná: „Haa zember valamit nemért, éskérdez, akkor… ak korújabb dolgok jönnekelő, és soseleheta végérejárni…”

Bár Vámos Miklós alkotása sem egy „klasszikus” forradalmi történet, azonban ha valami igazán rendhagyó módon viszonyul ’56-hoz, az a Rainer M. János utószavával a közelmúltban megjelent „A másik forradalom – alternatív ötvenhat” címet viselő alkotás.

A kötetben 16 kortárs szerző meséli el a saját 56-os forradalmát. Első hallásra jogosan merülhet fel a kérdés az olvasóban: mitől más ez akkor, mint bármelyik hasonló alkotás? Nos attól, hogy az írók szabadjára engedve fantáziájukat – a Hévíz művészeti folyóirat  szerkesztőinek felkérésére – elképzelték, hogy „mi lett volna, ha…?”. Ha ’56 így vagy úgy, de másképp alakul. Bizonyára mindannyian elgondolkodtunk már életünk történései kapcsán ezen a kérdésen, a mű pont ettől is lesz ennyire emberközeli. Az írások sajátos ötvözetét adják ’56 szimbolikájának és a mai Magyarország valóságának, megfűszerezve humorral, szarkazmussal, túláradó érzelmekkel, a valóságtól teljesen elrugaszkodó fantáziavilággal. A kötet szerzői közt többek között olyan népszerű írók szerepelnek mint Gerlóczy Márton, Háy János, Dragomán György vagy Vámos Miklós, de megtaláljuk az írók közt a népszerű humoristát, Bödőcs Tibort is.

S hogy hogyan néz ki egy alternatív forradalom? Talán úgy, hogy érkezik egy szuperhős és megmenti a harcoló ifjúságot? Vagy tán úgy, hogy egy földrengés elnyeli a Szovjetuniót? A kötetben tizenhatféle választ találunk, s mikorra mindet végigolvassuk, nem kizárt, hogy megszületik a tizenhetedik is: a saját – szabad gondolkodásunk és érzelmeink által vezérelt – variációnk ’56-ra. 

Varga Aida

1956 az irodalomban

A forradalomnak az irodalomra is erőteljes hatása volt. Számtalan vers és prózai mű dolgozza fel 1956 őszének eseményeit. De a magyar írókon, költőkön kívül olyan világhíres külföldi művészek is kifejezték támogatásukat műveiken keresztül, mint Albert Camus (A magyarok vére című írása itt olvasható). Cikkünkben összegyűjtöttünk párat a magyar alkotásokból, szerepelnek köztük híres és kevésbé ismert versek is.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról

Hol a zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

lobogó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös!

(…)

hol zsarnokság van,

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,

így járunk vaksötétben,

s feszengünk kamarában,

akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

a dal is, az ilyen hű

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

Talán a legemblematikusabb vers, ami a forradalomhoz kötődik. Igaz, a költemény évekkel korábban, 1950-ben született. A költő egyetlen, hosszú mondatban fejezte ki azt a haragot, kétségbeesést, amit az elnyomás és a brutalitás miatt érzett. Bemutatja azt az állapotot, ami ellen felkeltek az emberek ’56-ban.

A teljes vers ezen az oldalon olvasható.

 ***

Claire Kenneth: Anyu, tüntetni megyek!

Tegnap még, selymes szőke hajad 
Simogatta szelíd anyai kéz… 
Ma fegyverrel a kezedben 
A barikádra mész…

Tegnap még féltél az iskolában, 
Hogy a leckét nem tudod jól… 
Ma? Orosz túlerővel szemben 
A géppisztolyod szól…

Csak tizennégy éves voltál 
Vézna, kékszemű gyerek, 
Bekiáltottál a konyhába: 
Anyu, most tüntetni megyek!!!

Olcsó mackóruhát viseltél, 
Megtalpalt iskolacipőt. 
Emléked azóta már 
Csodás legendává nőtt…

Mert soha, soha a világon 
Még nem harcolt ilyen sereg, 
Halált megvető bátorsággal 
Ennyi gyerek, magyar gyerek!

Szemben az orosz tankokkal 
Mely mint dübörgő halál 
Pillanatonként százakat 
Irgalmatlanul lekaszál!

Drága kis testeken gázol 
Páncélszörnyek hernyótalpa 
Szovjet tankokra vér tapad 
És ott feküsztök halva. Halva!

Megölték a gyerekeinket 
A hősöket, mert szembeszálltak… 
Bolsevista bitangok hada 
Nemzetgyilkossá váltak!

Ezt a vért nem mossa le 
Évezredek itélőszéke 
És egy napon fegyvert ragad 
A világnak minden népe!

Példát vesz Rólad kisfiú, 
Te vézna iskolásgyerek, 
Aki beszóltál a konyhába: 
Anyu, most tüntetni megyek!!! 

A világhírű, Amerikába emigrált írónő ezt a versét 1957-ben, a forradalom első évfordulóján írta, ezzel emlékezve az események legfiatalabb hőseire.

*** 

Bereményi Géza: Corvin-köziek

Nem gondoltam, hogy életemben

még eszembe jut,

tisztán látom olykor mégis a szomszéd

nagyfiút,

szombat este jött ivás után,

s félrehúzott: van egy balladám.

Nem gondoltam, hogy életemben

még eszembe jut,

mégis hallom bort susogva a szomszéd

nagyfiút,

azt susogja: Corvin köziek,

s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg.

A Corvin közben összegyűltek rég a nagyfiúk,

fegyvert fogtak egy-kétszázan,

nem volt más kiút,

ők voltak a Corvin köziek,

s félrenézett, hogy ki hallja meg.

Fegyvert fogtak, régen egyszer mind

a nagyfiúk,

s összegyűltek Corvin közben,

nem volt más kiút,

árvák voltak, úgy, mint te meg én,

senkik voltak, úgy, mint te meg én.

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen,

kénytelen Istenszem előtt.

Rongy az élet, csak azt tudták,

s nincsen más kiút,

csak összegyűlni Corvin közbe,

s lenni nagyfiúk.

Isten szeme rajtuk épp megállt,

fegyvert fogtak, kezdeni a bált.

Rátámadtak Corvin-közre tankok„ fegyverek,

– úgy súgta a szomszéd fiú, más ne hallja meg –

rájuk támadt az egész világ,

árvák itt nem kezdhetik a bált.

Isten szeme mivel éppen rajtuk megakadt,

visszalőttek s meggyújtották mind a tankokat.

Ruszki árvák égtek fáklyaként,

rongyok ők is: megtudták a tényt.

Corvin közben énekeltek mind a nagyfiúk.

Isten szeme rájuk akad, aztán tovafut,

másutt keres rongylángra valót,

máshol gyújtja embert és a szót.

Újabb tankok jöttek – súgta szomszéd

nagyfiú, lőtt árvára újabb árva, folyt a háború,

és a világ sose tudja meg,

kik voltak a Corvin-köziek.

Mert ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen, kénytelen Istenszem előtt.

Éppen Isten szeme előtt felbukkantak ők,

lángragyújtva rájuk nézett, lángjuk egyre nőtt,

meghaltak és egy se tudja meg,

kik voltak a Corvin-köziek.

Szombat este fülbe súgta ezt a balladát,

szomszéd fiú s eltántorgott és így szólt anyánk:

rongyos ember mind rosszat tanít,

gyertek enni most szokás szerint.

Rongyok égnek, lángjuk égig csap és lezuhan,

– ezt a képet látom ismét, szombat este van,

rongyos Isten, öreg rongyszedő,

Corvin köz, te árva temető,

rongyos Isten, öreg rongyszedő,

Corvin köz, te árva temető.

Ők voltak, ők voltak, ők voltak, ők voltak,

ők voltak, ők voltak, Ők,

tűzben és rongyokban, árván és boldogan,

névtelen,

kénytelen Istenszem előtt.

Ez az alkotás kicsit kilóg a versek sorából, mivel dalnak készült, az egyik legismertebb zenés feldolgozása ’56-nak. Bereményi Géza és Cseh Tamás szerzeménye 1997-ben született, az októberi események egyik központi helyszínén harcoló fiatalok előtt tiszteleg.

A dal meghallgatható a Youtube-on is:

***

Széles Zsuzsanna: Ötvenhat

Most itt vagy, látlak, mellettem állsz,

Könnyes a szemed, nem kérdezem én,

Hol voltál eddig, oly régen várok rád,

Némán hallgatom szívdobbanásod én. 

Hallgatom, hallgatom, mely mindig egyre halkabb,

Fájó, büszke szívvel nézem e sebet,

Hős szerelmem, oly büszke vagyok Rád,

Nem hallotta már, késik a felelet.  

Lehunyta két szemét örök álmaiba,

Tisztelet hű árnya koszorúzza szívét,

Érted, s értünk adta, szabadságra vágyó

 Hős Magyar Szívét.  

De lássunk tovább, ezrek is meghaltak,

Tűrje el mindezt, a bátor, erős kéz?

Vörös csillagok, le kell hullnotok!

Ökölbe szorítja kezét a Magyar Nép.  

Holtig harcolunk, nincs más út nekünk,

Szabadságra vágyunk, vannak még kérdések,

Nemzeti szín mellé nem illik a csillag,

Nem lehetnek többé ilyen tévedések.

 

Élni kell a Népnek, eddig csak szenvedett,

Hőseink vérét itta a Magyar Föld,

Harcoljunk, hogy szabadon lenghessen,

Nemzeti színünk: Piros, Fehér, Zöld!

A szerző 16 évesen írta a verset 1956-ban, ám egészen 2010-ig nem publikálta, akkor fia tette közzé a költőnő emlékére készült weboldalon.

***

Márai Sándor: Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt?

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

Ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

                            mennyből az angyal.

New York, 1956.

Szintén az egyik legismertebb vers, amely 1956 tragikumát mutatja be. Márai emigrációban élt az USA-ban a forradalom kitörésekor, és abban a reményben, hogy hazatérhet, rögtön Münchenbe repült. Ott mély fájdalommal élte meg a forradalom leverését. Versében egyszerre jelenik meg ez a fájdalom, a harag és a remény.

*** 

Kiss Dénes: SUHANC BALLADA

1 
A fiú ott állt izzófehéren 
Mint arcbőre a fal színe 
Foszlott a lelke jégverésben 
A hóhért várta hogy jön-e

2 
A fiú ott állt tizenötévesen 
Születésnapja halál napja lett 
S amíg állott mésszel leöntve 
Falakon a fény eljegesedett

3 
Állunk a falnál holtfehéren 
Egyik helyére lép a másik 
Álljunk az idő sortüzében 
már világösszeroskadásig.

Mansfeld Péter emlékére!

A válogatás utolsó két verse megemlékezés, az elesett hősökről és áldozatokról szólnak. Míg az első egy konkrét személynek, Mansfeld Péternek állít emléket, Sík Sándor verse általánosságban mutatja be a borzalmat, mennyien estek áldozatul az 56-os harcoknak.

Sík Sándor: Egy fiú fekszik

Egy fiú fekszik tövében a Falnak. 
Akiket legépfegyvereznek, többnyire meg is halnak. 
Egy fiú fekszik, pirosan csorog a vére 
A senki-földje járda fekete kövére. 
A fiú fekszik, vére már nem is veres, 
Már megaludt, már nem is emberes. 
A fiú arccal fölfelé fekszik. 
Elúszik fölötte egy felhő és azt mondja: 
„Ki lesz, aki megmenekszik?” 
A fiú fekszik, nem mernek sóhajtani körül a házak 
Elmegy mellette egy patkány és azt mondja: „Gyalázat”.

[1956 után]

 Nádas Krisztina

Nagyapám, Sopron és 1956

Nagyapám, Dr. Tárnok Pál 1967 őszén írta le az alábbi sorokat, azzal, hogy talán soha senki nem fogja elolvasni ezt a vakvilágba írt " semmiféle műfajba nem sorolható életleírást." Visszaemlékezése minden bizonnyal csak számomra bír óriási jelentőséggel, tudniillik nem volt szerencsém megismerni, mégis úgy véltem, hogy a kedves olvasó számára is különleges élményt nyújthat a "Nyugat kapujában" történtek leírása. A budapesti eseményekkel ellentétben vidéken élő emberek sokkal kevesebbet érzékeltek a körülöttük zajló forradalomból, a november 4-i események utáni nagymértékű migráció azonban megtette a hatását. A leírásban említésre kerül a "Sopron Division", mely egy kevéssé ismert részlete az 1956-os emigrációnak. A soproni Erdőmérnöki Kar kb. 220 hallgatója és néhány oktatója Kanadába emigrált és a University of British Columbia keretében fejezték be Sopronban megkezdett tanulmányaikat. Nagyapám az események kezdetekor könyvesboltot vezetett a mai Várkerületen.

Balra a Várkerület 104. szám, Sopron, 1956

„1956 eleje még a Rákosi érát tükrözte a könyvkiadásban. Alig jelent meg olyan szépirodalmi könyv, ami a szórakoztató és nívós olvasmányokra váró, kiéhezett közönséget vonzotta volna. Ezzel szemben jó volt a tudományos, ismeretterjesztő és részben az ifjúsági, valamint szakkönyvkiadás is. 1956 március végén elődömet Pető Vilmost nevezték ki az újonnan megnyílt üzemi bolt vezetőjévé, magam pedig leltárral átvettem a Lenin körút (Várkerület - a szerk.) 104 sz. alatti bolt vezetését, melyet csakhamar „Berzsenyi” könyvesboltnak neveztem el, s így egyik úttörője voltam annak a mozgalomnak, amely a könyvesboltoknak egy-egy híres magyar író, tudós, zenész stb. nevét adta. Bevezettem az idegennyelvű könyvek árusítását, közben valamit kezdett a szépirodalmi könyvkiadás is javulni s így többnyire sikerült a terveket teljesítenünk. Fizetésemet folyamatosan emelték, otthon rajzolgattam, vállalatom vezetősége megbecsült, kifogásom senki ellen nem lehetett. Ebben a szituációban értek az 1956 októberi események.

Akik személyesen ismernek, tudják, hogy sok tekintetben higgadt és megfontolt ember  vagyok, egyáltalán nem vagyok vérszomjas. Kezdetben lelkesített az a gondolat, hogy sokkal nagyobb szabadságunk lesz és megszűnik az örökös rettegés korszaka. Mivel itt Sopronban szinte teljes nyugalom volt, a budapesti eseményekről pedig csak rádión értesültünk, egyáltalán nem láttunk világosan abban, hogy tulajdonképpen mi történik. Később azonban, amikor hírt kaptunk arról, hogy Budapesten vér folyik, méghozzá nem is kevés, elborzadtam. Ismét beigazolva láttam azt a tapasztalatomat, hogy bizonyos körülmények között az emberek az állatoknál is sokkal rosszabbá válnak. Sokat azonban nem volt időm töprengeni, mert a közönség a pénzromlástól félve egyre inkább vásárolt, a bolt szinte állandóan tele volt. Este teljesen fáradtan és kimerülten értem haza s örültem, ha ágynak dőlhettem. (…) Ebben az állapotban érkezett el 1956. november 4-e, amikor is reggel bemenve a boltba tudomásomra jutott, hogy két alkalmazottam disszidált, a harmadik pedig, aki Szombathelyről járt be dolgozni, nem jelent meg. A vállalat másik soproni boltjából (…) átkértem Várhegyi Zsuzsit, egy darabig ketten dolgozgattunk a boltban, de miután értesültünk, hogy az oroszok Sopronba való bevonulása küszöbön áll, hazamentünk kb. 10 óra tájban.

A soproni Erdőmérnöki Kar épülete

A város teljes összevisszaság képét mutatta. Autóbuszok, teherautók, kocsik emberekkel és poggyásszal megrakva mentek a határ felé. Az emberek az esetleges harcoktól megijedve pánikba estek, sokan gyalog, egy szál kofferrel, vagy hátizsákkal indultak neki a határnak. A Madách utcából is nagyon sokan elmentek, de még aránylag többen menekültek egyes belvárosi utcákból.

Nekem tulajdonképpen semmi mehetnékem nem volt, és úgy vettem észre, hogy Éva sem lelkesedett az elmenésért. 11 óra felé elmentem körülnézni a városba, majd eljutottam az Egyetem felé, ahol éppen akkor pakoltak be egy hatalmas svájci teherautóba köztük sok egyetemi tanár és docens stb., barátom, családtagjaikkal együtt. Bennünket is nagyon hívtak s azt mondták, hogy szükség esetén még várnak is, hogy mi is felszállhassunk. Nem volt könnyű ebben a helyzetben a hidegvéremet megőrizni, de a végén mégis sikerült. Arra gondoltam, hogy már túl idős vagyok ahhoz, hogy odakünn új életet kezdjek. A háborúban végigéltem már hasonlót, elegem volt belőle. Így hát úgy döntöttünk, hogy maradunk és vállaljuk azt, ami jöhet, nevezetesen a harcokat, esetleges bombázást stb.

Orosz tank a Széchenyi téren

Nos, az ostrom, bombázás stb. elmaradt, az oroszok simán vonultak be Sopronba, néhány tankkal, incidens nélkül. Végső soron tehát Sopronban még egy pofon sem csattant el, mégis kíméletlen megtorlás következett azokkal szemben, akik – sokszor a körülmények kényszerítő hatása alatt – bármilyen szerepet vállaltak. Sok embert internáltak, elbocsátottak, bíróság elé állítottak, s holott semmiféle erőszakcselekményt nem követtek el, túl szigorúan elítéltek. A disszidálások tovább tartottak, egészen kb. december végéig, amíg a határ lezárása ismét hatékonnyá vált. Sok funkcionárius is disszidált, köztük olyanok, akik a Rákosi éra alatt a leghangosabb melldöngetők voltak. Az emberek nagy része ideológiai ájulásba esett, megzavarodott és nem tudta, hogy tulajdonképpen hova tartozik, mi is történt.

Én nem értem rá sokat töprengeni, mert a boltban rengeteg munka adódott. Budapesttel való összeköttetésünk szinte teljesen megszakadt, október vége óta csak egyszer, közvetlenül karácsony előtt kaptunk árut. Szerencsére nagy raktárkészletünk volt s így is bírtuk az iramot.”

írta: Dr. Tárnok Pál, 1967

szerkesztette: Tárnok Krisztina