Kik azok a hippik? - Dr. Kisteleki Károly írása

Használjuk a kifejezést, felismerjük az öltözködési stílust, tetszik a zenében is. De tudjuk valójában ki az: hippi?

A ’hippi” kifejezés gyökere a negyvenes évek fekete jazzszlengjében kereshető, ahol ennek a kifejezésnek a jelentése: bölcs, tapasztalt, előrelátó. Más értelmezés szerint az angol hipster szóból ered, - ami Norman Mailer „fehér néger”-nek fordított –, s ennek a szónak a rövidített változata a hippi.

Vannak, akik szerint először egy 1964-es tévéműsorban hangzott el a szó (a New York World Fair megnyitásáról szóló tudósításban mondák ezt a vietnámi háború ellen ülősztrájkot fiatalokra), mások úgy tartják, hogy 1967-ben robbant be a köztudatba a szó két nagyhatású újságcikkel (a Ramparts folyóirat márciusi számában „A hippik társadalomtörténete”, és a Time magazin július 7-i számában „A hippik: Egy szubkultúra filozófiája”). Az eredet pontos definálhatatlansága is növeli azt a ködös miszticizmust, ami napjainkig hatóan körüllengi a hippiket.  

George Harrison, a "Csendes Beatle" Haight-Ashburyben

A hippik úttörői a San Franciscó-i Haight-Ashbury negyedében tűntek fel a hatvanas évek közepén. Fehér középosztályhoz tartozó fiatalok voltak, sokuk egyetemista, akik nem egyszerűen a fennálló fogyasztói társadalmat kritizálták hangosan, hanem ki is vonultak belőle. Vezető nélküli társadalmat vizionáltak és ténylegesen meg is próbálták valósítani azt a kommunáikban, ahol ezekben a nagy családokban együtt élve beszélgettek véget nem érően életről, halálról, békéről, barátságról, szerelemről, kábítószerekről, zenéről. Az emberi kapcsolatokban, főként a párkapcsolatokban is a konvencionális határokat szüntették meg, nyíltságot, szabadságot hirdettek, azt képviselték, hogy az emberek szabaduljanak meg a féltékenységtől, a birtoklási vágytól.

Mindezek a gondolatok nem előzmény nélküliek, s a „hippi-filozófia” is táplálkozott gyökerekből. Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) propagálta írásaiban a ráció helyett az érzelem fontosságát, az érzékekre való koncentrálást és ezzel a természethez történő visszatérést. A The Doors frontembere, Jim Morrison ideálja, William Blake (1757-1827) angol költő és festőművész szerint az embernek az értelem bilincseit le kell ráznia az ihlet és a látomás segítségével, és szembe kell fordulnia mindenféle társadalmi konvencióval, ami az individuumot kalodába zárja. A francia szimbolista költők (pl. Baudelaire, Rimbaud) társadalomkritikája is hatott a hippikre, miszerint a nyugati társadalom megérett a pusztulásra, és semmi jó nem várható a társadalmi és technikai haladás hagyományos felfogásától, ezért a tradicionális polgári kultúra kereteit szétfeszítő művészetet hoztak létre és életformájukkal is lázadtak az ellen.

A hippik szerelem/szeretet felfogását jól illusztrálja Stephen Stills 1970-es dalszövegrésze: „Ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz, szeresd azt, akivel vagy.” Így hát szabadon szerették egymást, kommunáikban mindenki egyenlőnek számított, bőrszínre, vallásra, nemi identitásra tekintet nélkül. Nemcsak hirdették, hanem így is éltek: minden, ami jólesik, csináld, bárkivel és bárhol, de ne légy senkinek a megvehető áruja és csak annyit dolgozz, amennyi feltétlenül szükséges a létfenntartáshoz. Legfőképpen pedig: élj a jelenben és élvezd ki a lét pillanatának minden örömét – szeretettel!! Janis Joplin mottószerű mondatával szólva: „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!” (Neki sikerült is 1970-ben, 27 éves korában…)

Olyan módon szegültek szembe a fennálló társadalmi renddel és hagyományokkal, hogy a rendszerből kivonulva igyekeztek arról tudomást sem venni, s csak élvezni egymás társaságát és a pillanatot. Jerry Garcia, a kultikus hippizenekar, a Grateful Dead gitárosa mindezt így foglalta össze egy interjújában: „Közösségünkben nem foglalkoztunk politikával. Egyszerűen azt tettük, amit tenni akartunk. Vagy mindannyian csináljuk, vagy senki – vagy annyian, ahányan éppen érdekeltek a dologban. Nincs közös álláspont a csoportban. Kivéve arról, hogy mindenkinek annyi életteret kell kapnia, amennyire szüksége van.”

Timothy Leary, a "guru"

A hippi-életforma velejárójának számított a különféle drogok fogyasztása, úgymint a marihuána, a hasis, és az LSD. A pszichedelikus szerek elterjesztésében nagy szerepe volt egy pszichológusnak, Timothy Learynek – akit a „drogideológiai” munkássága miatt az „LSD apostolának” is hívtak–, valamint a „Száll a kakukk a fészkére” híres írójának, Ken Kesey-nek és a köré szerveződő Merry Pranksters csoportnak, akik az Acid Test fesztiválokon osztogatták az LSD-t. A kábítószerek fogyasztása is egyik látványos és radikális módja volt, amivel a hippi-életmódot választó fiatalok szülőik társadalmát elutasították. Viszont épp ez tette őket a leginkább támadhatóvá is a fennálló rendszer oldaláról.

Ken Kesey és követői, a Merry Pranksters LSD-t osztanak a Further nevű iskolabuszról

’69 nyarán egy hippi közösség, a Manson-család brutális gyilkosságai sokkolták Amerikát, s ugyanezen év decemberében az Altamonti fesztiválon a Rolling Stones koncertjén történt tragikus események – amiről szól a Perjátszó Kör darabja – végképp a hippik ellen hangolták az amerikai társadalmat, de maga a hippi-mozgalom is kifulladt már ekkorra. A szép ideák nem tudták megtermékenyíteni a valóságot, a szabad szerelem és a virággyermekek nem tudtak egy jobb világot varázsolni a Földre – 1970 már a kiábrándulás és az illúziók semmivé foszlásának esztendeje. Ekkorra az egyetemisták befejezték tanulmányaikat, s a hippi-ideákkal eltöltött éveik a hatvanas évekkel együtt lezárultak – egy történelmet csinálni igyekvő nemzedék hirtelen megöregedett művének befejezése előtt. A felnőtt lét pedig a munka világába való beilleszkedéssel kezdődött – s a hippik azzal végezték, ami ellen lázadni kezdtek: „normális” középosztálybeliek lettek egy magát normálisnak tartó társadalomban.

Következő rész: Civiljogi mozgalmak a hippi-korszakban

Dr. Kisteleki Károly