Civiljogi mozgalmak a hippi-korszakban - Dr. Kisteleki Károly írása

A hippik „életmód-forradalmárai” a hatvanas évek közepén a fehér középosztálybéli fiatalok voltak, sokuk egyetemista, akik nem egyszerűen a fennálló fogyasztói társadalmat kritizálták hangosan, hanem ki is vonultak belőle. Ennek az ellenkulturális ifjúsági mozgalomnak nemcsak ez az „életmód-forradalmi” ága bontakozott ki, hanem ezzel párhuzamosan, velük érintkezve és sokszor összemosódva kialakult egy „aktivista szárny” is, ami a különféle civiljogi mozgalmakban öltött testet, s ezt a vonatkozó szakirodalom New Leftnek, azaz Új Baloldalnak nevezi. Ezek a szervezetek sokszínű eszmeiséggel rendelkeztek, de azonos alap volt mindegyiküknél az, hogy az „életmód-forradalmár” hippikhez képest nem utasították el annyira radikálisan a fennálló társadalmi rendszert. Nem vonultak ki belőle, hanem úgy vélték, hogy a fennálló rendszer reformokkal megváltoztatható, és ez a társdalom-javító igyekezet indukálta aktivizmusukat.

Az Új Baloldal terminológiát C. Wright Mills szociológus a fehér középosztályhoz tartozó baloldali eszméket valló egyetemistákra alkalmazta először egy Letter To the New Left című cikkében 1960-ban. New York, San Francisco, New Orleans, Chicago és Los Angeles egyetemein a ’60-as évek elejétől kezdve fokozatosan létrejöttek különféle társadalomkritikus mozgalmak, amelyek aztán az amerikai egyetemi szférában elterjedtek.

Free Speech Movement (FSM) a Berkeley Egyetemen.

1962-ben alakult meg Michiganben a Diákok a Demokratikus Társadalomért (Student for A Democratic Society – SDS) szervezet, amely kiáltványában azt írta: „elfogadható komfortban nevelkedtünk, egyetemeken lakunk, és nem tetszik nekünk az a világ, amelyet öröklünk”. A másik nagyhatású szerveződés, amely hamarosan országossá is vált, az 1964-ben a kaliforniai Berkeley egyetemen alapított Szabad Beszéd Mozgalom (Free Speech Movement – FSM), amely a diákok jogainak kiterjesztését követelve alapvető kritikával látta el a felsőoktatást. Rövid idő alatt azonban már nemcsak az egyetemi szabályok ellen lázadtak az FSM aktivistái, hanem a tekintélyelvűség és általában minden ebből fakadó megnyilvánulás – úgymint szülői tekintély, állami bürokrácia, háborús mozgósítás, főként a vietnámi háború – ellen felléptek. Nemcsak követeléseket fogalmaztak meg, egyetemi sztrájkokat, gyűléseket és felvonulásokat tartottak, hanem a „klasszikus” hippi-életmóddal, új nyelvezettel, öltözködéssel, szabad szexualitással, kábítószerfogyasztással, hangos rockzenével is kifejezték szülőik társadalmával szembeni lázadásukat.

Mario Savio, filozófia-szakos aktivita, az FSM ikonikus alakja

A vietnami háborúról dióhélyban:

Az USA vietnámi háborúja 1965 és 1973 között történt. A volt francia gyarmat Vietnám 1954-ben űzte el a franciákat, de az ország két részre szakadt: Észak-Vietnámot a Ho Si Minh vezette kommunisták irányították, míg Dél-Vietnámban megmaradt a polgári-kapitalista rendszer. A két területet a Szovjetunió (Észak- Vietnám) és az USA (Dél-Vietnám) támogatta, majd a proxy-háborús szakaszt követően az északi gerilla-akciók beszüntetésének elérése céljával az Egyesült Államok 1965 márciusában katonailag is beavatkozott a déliek oldalán. Kezdettől fogva óriási tiltakozások voltak a kormányzati intervencióval szemben USA-szerte, a kibontakozó civiljogi mozgalmak egyik legfőbb követelése volt a háború beszüntetése, s az amerikai fiatalok hazahozatala. A heves belföldi tiltakozások, és a kilátástalan dzsungelharcban elszenvedett nagy emberveszteségek következtében az USA 1973-ban beszüntette Dél-Vietnám katonai támogatását, s az utolsó amerikai katona 1975. április 30-án hagyta el Saigont.

Sokszínű társadalmi mozgalom bontakozott ki a New Left keretében. Beletartoztak általános polgárjogi mozgalmak (SDS, FSM, American Civil Liberties Union), női egyenjogosításért küzdő szervezetek (Women’s Liberation Movement), békemozgalmi-vietnámi háború ellenes csoportok (The Weather Underground, a katonai szolgálatmegtagadók), fekete polgárjogi mozgalmak (Martin Luther King erőszakmentes mozgalma, a Black Panther radikális fekete, erőszakot is felvállaló csoportja), a szegénység ellen küzdő szervezetek (Poor People Campain), a legális abortuszt követelők (Association For The Study Of Abortion), a szexuális forradalmárok (Sexual Freedom League), valamint a különböző művészeti szerveződések (San Francisco Mine Troup, Gut Theater, Pageant Players). A szervezeteket számbavevő The New Left. A Documentary History című kiadvány 8 országos és 60 helyi mozgalmat mutat be.

Ezek közül röviden kiemelném a fekete polgárjogi mozgalmat. 1954-ben szövetségi törvény törölte el a faji elkülönítésen, szegregáción alapuló oktatást, ami lökést adott a fekete fiataloknak, hogy felemeljék hangjukat az élet többi területén meglévő megkülönböztetésükkel szemben. Az első, nagy publicitást kiváltó akció 1960 januárjában történt az észak-karolinai Greensboroban. Négy fiatal fekete egyetemista ült be egy kizárólag fehéreknek fenntartott kávézóba, ahol nem szolgálták ki őket, de záróráig a kávéházban ültek. Másnap reggel huszonöt társukkal együtt ismételték meg akciójukat. Ez volt a híres „sit-in” a „beülés”, amely aztán gombamódra elszaporodott elsősorban a déli államokban, s ezzel a  békés demonstrációval kezdődött a fekete polgárjogi mozgalom.

A mozgalom békés szakaszának csúcsa az 1963. augusztus 28-i washingtoni menetelés volt, amikor a We Shall Overcome-ot énekelve 200 ezer fehér és fekete amerikai polgár vonult fel a fővárosban, s előttük tartotta meg Martin Luther King híres beszédét, amit így kezdett: „I have a dream…”. Mindez alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy Johnson elnök 1964-ben aláírta a Kongresszus által megszavazott Civil Rights Actet, amely törvényileg tiltotta a faji nemi, vallási vagy nemzeti diszkriminációt az államok területén.

Viszont szép dolog a törvény szövege, de ezt főként Délen, a hétköznapokban nem nagyon tartották be. Mindez aztán a polgárjogi mozgalom radikalizálódásához vezetett. Már 1964 nyarán zavargások törtek ki Harlemben, majd ’65-ben Los Angelesben, a Watts nevű fekete gettóban kitört lázadás következtében 30 fekete halt meg. 1967 nyarán Newarkban, Detroitban és más északi városokban fekete zavargások törtek ki, bevetették ellenük a rendőrséget és a Nemzeti Gárdát is, akik a tömeg közé lőttek: az eredmény több mint 80 halott.

A hallgatók elfoglalták a Columbia Egyetemet.

1968 lett aztán a „lázadás éve”. Tavasszal a Columbia Egyetemet teljesen elfoglalták és működésképtelenné tették a diákok, a rendőrség bevetésével, karhatalommal tudták csak nagy nehezen visszaállítani a normál egyetemi működést. Áprilisban lelőtték az akkor már Nobel-békedíjas Martin Luther Kinget Memphisben, ami terrorisztikus akciókra sarkallta a radikális Fekete Párducokat. Júniusban Los Angelesben merénylet áldozata lett Robert Kennedy, a demokraták elnökjelöltje. Augusztusban a Demokrata Párt chicagói konvencióján több ezer tömtető és rendőr csapott össze. Itt történt, hogy a hippikből kivált újbalos szervezet a „yippik” keresztül tereltek egy disznót a városon, mint „elnökjelöltjüket”. Ebből lett aztán a „chicagói nyolcak” néven elhíresült per, amivel a radikális fiatalokat jó időre kivonták a forgalomból.

Az egyetemisták azonban nem álltak le. 1968 és ’70 között a vietnámi háború elleni tiltakozások és egyetemfoglalások voltak napirenden, amik aztán 1970-ben véres eseményekben kulminálódtak. 1970. május 4-én az Ohio állambeli Kent egyetemén 4 diák halt meg a kivezényelt rendőrök golyóitól, majd május 14-én a Mississippi államhoz tartozó Jackson fekete egyetemén a rendőrsortűzben ketten haltak meg és sokan megsebesültek. Erre válaszul a kenti vérengzés után két hétig az államok 2500 felsőoktatási intézménye közül egyszerre 500 egyetemen volt diáksztrájk, amik csak lassan csendesedtek le.

John Filo Pulitzer-díjas képe: Kent Egyetem, Ohio, 1970. május 4.

Mindennek állít emléket a híres kultfilm, az Eper és vér, aminek felejthetetlen képsoraiban éneklik békésen az egyetemisták John Lennon dalát, ami e civiljogi mozgalmár korszak jelképe is lehetne: „Give peace a chance”.

Forrás és ajánlott irodalom: Jávorszky Béla Szilárd- Sebők János: A Rock története 1. ’50-60-as évek. Budapest, 2005.

Előző rész: Kik azok a hippik?

Dr. Kisteleki Károly