Családi fotóalbum: Hol vannak most a Tate-LaBianca gyilkosságok elkövetői?

Manson. Egy név, mely félelmet kelt minden amerikai emberben. Egy név, mely sokkal többet jelent, mint egy személy jelölésére alkalmas hangsor. A Manson név örökre a lelketlenség, a gyűlölet és a fanatizmus szinonimája lett. Az ember mindig úgy képzelte a szektákat, mint a sötét középkor hiedelmein nyugvó, mágikus társaságokat. A világ szemét Charles Manson nyitotta fel: igenis léteznek modern, nagyon is veszélyes szekták!

1971. decemberéig tartott a Manson-per. A tárgyalásokat hatalmas érdeklődés övezte – Sharon Tate és társai lemészárlása lázba hozta az amerikai polgárokat (bizonyítja az is, hogy a gyilkosság után megnégyszereződött a biztonsági alkalmazottak felvételének a száma), más részről Manson követői a tárgyalások alatt végig az utcán tüntettek. A médiafelhajtás így elkerülhetetlenné vált.

De mi történt a per óta? Mi történt azóta, hogy halálra ítélték Charles Mansont, Charles "Tex" Watsont, Patricia "Katie" Krenwinkelt, Susan "Sadie" Atkinst, és Leslie Van Houtent? Egyedül Linda Kasabian kapott felmentést a felelősség alól: ő volt az egyetlen, aki kész volt vallani a „családfő” ellen, cserébe szabadságáért.

1. Linda Kasabian, a koronatanú

Linda Kasabian 20 éves volt, mikor megismerte Mansont. Ekkor már két házasságkötésen is túl volt, a tagok közül neki volt egyedül jogosítványa. A gyilkosságok alatt ő volt a sofőr, lelkiismeret-furdalása miatt megszökött a családtól. Ő volt az egyetlen, ki képes volt Manson ellen vallani. A tárgyalás után felkereste édesanyját New Hampshireben, de az újságírók és rosszakarói folyamatos zaklatása miatt nevet változtatott és nyugatra szökött. 2009-ig rejtőzködött, mikor a filmproducer Nick Godwin, egy Mansonról készülő dokumentumfilm kapcsán felkutatta. Egy elhagyatott lakókocsiparkban talált rá teljes nyomorban tengődve. Több évtizednyi hallgatás után Linda kiállt a nyilvánosság elé és elmondta igaz történetét, melyet azóta is felhasználnak filmekhez, sorozatokhoz, könyvekhez. A ma 70 éves Linda Kasabian a médiától elzárkózva él Tacoma városban, Washington államban.

2. Charles "Tex Watson

Charles „Tex” Watson részt vett Sharon Tate és barátai meggyilkolásában, de jelen volt a LaBianca házaspár kivégzésénél is. A perben gázkamra általi halálra ítélték, de 1972-ben eltörölték a halálbüntetést Kalifornia államban, így az ítéletet életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. 1975-ben megtért a börtönben és kiadták a Meghalnál értem? című önéletrajzi könyvét. 1979-ben Watson házasságot kötött Kristin Svege-vel, akivel négy gyermekük született. 1996-ig ugyanis az életfogytiglani börtönre ítélt rabok számára engedélyezett volt, hogy bizonyos hozzátartozók előre meghatározott heti órarendben látogatót fogadhassanak, és kérvényezhették szexuális aktus folytatását. Három fiú, egy lány született. A látogatások felfüggesztése után Kristin 2003-ig maradt hűséges, majd elváltak egy másik férfi miatt. Baráti kapcsolatot ápolnak. 2009-ben börtöni körülmények között, távoktatással szerzett gazdasági diplomát a California Coast University jóvoltából. Ügyvédjével tizenhét alkalommal nyújtottak be fellebbezést az ítélet ellen, de sikertelenül. Mikor Watson közel került a számára pozitív ítélethez, Sharon Tate húga és családja kétmillió aláírás összegyűjtésével fejezte ki tiltakozását. A 73 éves Tex büntetését ma a San Diego-i Richard J. Donovan Börtönben tölti.

3. Susan "Sadie" Atkins

Susan Atkinsnak maga Manson adta a Sadie Mae Glutz nevet, a családtagok Sadie néven szólították. A halálbüntetés eltörlése után megtért és mélyen vallásossá vált: a többi rabot oktatta, elsősegélyből képezte magát, egy ízben megmentette az egyik öngyilkosságot elkövetni akaró rabtársa életét. 1977-ben kiadta az Ördög gyermeke, Isten gyermeke című könyvét, melyben nem csak a Manson családról írt, hanem a vallásáról és a börtönben megélt tapasztalatairól. Kétszer házasodott. Börtönévei alatt folyamatosan szabadlábra-helyezési tárgyalásokra járt, melyeket rendre elutasítottak. A kétezres években már betegeskedő Atkinsnál 2008-ban agytumort diagnosztizáltak. Ballábát amputálni kellett, öt hónapon belül teste nyolcvanöt százalékban lebénult, kerekesszékben, börtönkórházban vegetált. Védője betegségére alapozva próbált meg neki kegyelmet kérni, hogy családja mellett hunyhasson el. A kérvény ezúttal is elutasításra került. Utolsó tárgyalásán meg sem jelent személyesen. A chowchillai börtönben halt meg 2009. szeptember 24-én. Férje szerint utolsó szava ez volt: Ámen.

4. Patricia Krenwinkel

Patricia Krenwinkel is új identitást kapott Mansontól: ő volt Mary Ann Scott, de a többiek csak Katieként szólították. Ő volt Manson legfanatikusabb követője, élvezte a mészárlást, a tárgyalások alatt is végig cinikus volt, a megbánás legapróbb jelét sem mutatta. Börtönévei kezdetén kitartott a Helter Skelter-eszme mellett, majd folyamatosan szakított vele. Egy 1994-ben elhangzott interjúban már felvállalta saját bűneit és elfogadta a büntetését. Szociális munkás szakon szerzett diplomát a La Verne Magánegyetem jóvoltából. A börtönben aktív prevenciós tevékenységet folytat, vezetője az Anonim Alkoholisták csoportnak és problémamegoldó kört folytat kábítószerrel élt rabok számára. A ma 71 éves Patricia a leghosszabb ideje fogvatartott női rab az Egyesült Államok történetében.

5. Leslie Van Houten

Linda Owens vagy Lulu. Ez volt az új neve Leslie Van Houtennek. Személyes csalódásként élte meg, hogy nem vett részt a Tate-gyilkosságban, annál nagyobb volt az öröme, mikor Manson beválogatta a LaBianca házaspár kivégzésére szánt „gyilkos osztagba”. Ő volt a történelem legfiatalabb korban halálraítélt nője, később az ő ítéletét is életfogytiglanra változtatták. Ő került legközelebb a szabadlábra helyezéshez, negyven éven keresztül folyamatosan tárgyalásokra járt. Ügyvédje, Ronald Hughes elérte, amit a többi védőnek nem sikerült: Van Houtent alkalmasnak nyilvánították a szabadlábra helyezésre (legutoljára 2019. Január 30-án). Gavin Newsom, Kalifornia kormányzója 2019 nyarán elutasította a kérelmet és kijelentette, hogy a 70 éves Leslie Van Houten továbbra is „veszélyes a társadalomra és hajlamos lehet az erőszakra.”

6. Charles Manson

És mi történt magával Mansonnal? Még a börtönőröknek is hangoztatta eszméit, folyamatos volt a média jelenléte, egyik interjút adta a másik után. A börtönből is irányított nőket, a szekta továbbra is gyilkolt (többek közt az elnök megölésére is kísérletet tettek). 1984-ben testének majdnem fele összeégett, miután cellatársa leöntötte hígítóval, majd felgyújtotta. Jan Holmstorm azt vallotta, hogy Manson nem viselte el, hogy Jan Krisna-tudatú és többször megfenyegette. A per alatt híressé vált „X jelet” a homlokán börtönmódszerekkel horogkeresztre módosította. Később Manson a börtönből akart droggal kereskedni, de lebukott. 2009-ben egy telefont találtak nála. Kapcsolatba lépett emberekkel Floridából és Columbiából, de nem tudták bebizonyítani, hogy Mansonnak ártó szándéka lett volna. Már a nyolcvanas évek végén bizonyosodni látszott, hogy Manson őrült. Megnyilvánulásai egyértelműen elmebajra adtak okot, azonban mentális sérülést sosem diagnosztizáltak nála. 2017 elején börtönkórházba szállították belső vérzéssel. Kiderült, hogy vastagbélrákja van, de halálát a szövődmények miatti szívmegállás okozta.

Holtteste és relikviái miatt per indult. Manson levelezőtársa – aki gyűjtötte Manson tárgyait – a „barátja” végakaratára hivatkozott, de azt a bíróság érvénytelennek nyilvánította. Mary Brunner, aki „Manson lány” volt, fia születési dokumentumaiban Charlest jelölte meg apaként, de a nagyszülők örökbefogadása miatt öröklési igényét elvesztette. A holttestet Manson unokája kapta, aki nyitott koporsós temetés után elhamvasztatta a szektavezér testét – ahogy Manson azt valóban akarta. Szétszórva egy sivatagban.

Egy 1989-es interjújában, így válaszolt arra a kérdésre, hogy Ki Charles Manson valójában: Senki. Egy senki. Egy csavargó, egy hajléktalan (…). Egy borotvapenge, ha túl közel jössz!  

Bódy Ákos

Civiljogi mozgalmak a hippi-korszakban - Dr. Kisteleki Károly írása

A hippik „életmód-forradalmárai” a hatvanas évek közepén a fehér középosztálybéli fiatalok voltak, sokuk egyetemista, akik nem egyszerűen a fennálló fogyasztói társadalmat kritizálták hangosan, hanem ki is vonultak belőle. Ennek az ellenkulturális ifjúsági mozgalomnak nemcsak ez az „életmód-forradalmi” ága bontakozott ki, hanem ezzel párhuzamosan, velük érintkezve és sokszor összemosódva kialakult egy „aktivista szárny” is, ami a különféle civiljogi mozgalmakban öltött testet, s ezt a vonatkozó szakirodalom New Leftnek, azaz Új Baloldalnak nevezi. Ezek a szervezetek sokszínű eszmeiséggel rendelkeztek, de azonos alap volt mindegyiküknél az, hogy az „életmód-forradalmár” hippikhez képest nem utasították el annyira radikálisan a fennálló társadalmi rendszert. Nem vonultak ki belőle, hanem úgy vélték, hogy a fennálló rendszer reformokkal megváltoztatható, és ez a társdalom-javító igyekezet indukálta aktivizmusukat.

Az Új Baloldal terminológiát C. Wright Mills szociológus a fehér középosztályhoz tartozó baloldali eszméket valló egyetemistákra alkalmazta először egy Letter To the New Left című cikkében 1960-ban. New York, San Francisco, New Orleans, Chicago és Los Angeles egyetemein a ’60-as évek elejétől kezdve fokozatosan létrejöttek különféle társadalomkritikus mozgalmak, amelyek aztán az amerikai egyetemi szférában elterjedtek.

Free Speech Movement (FSM) a Berkeley Egyetemen.

1962-ben alakult meg Michiganben a Diákok a Demokratikus Társadalomért (Student for A Democratic Society – SDS) szervezet, amely kiáltványában azt írta: „elfogadható komfortban nevelkedtünk, egyetemeken lakunk, és nem tetszik nekünk az a világ, amelyet öröklünk”. A másik nagyhatású szerveződés, amely hamarosan országossá is vált, az 1964-ben a kaliforniai Berkeley egyetemen alapított Szabad Beszéd Mozgalom (Free Speech Movement – FSM), amely a diákok jogainak kiterjesztését követelve alapvető kritikával látta el a felsőoktatást. Rövid idő alatt azonban már nemcsak az egyetemi szabályok ellen lázadtak az FSM aktivistái, hanem a tekintélyelvűség és általában minden ebből fakadó megnyilvánulás – úgymint szülői tekintély, állami bürokrácia, háborús mozgósítás, főként a vietnámi háború – ellen felléptek. Nemcsak követeléseket fogalmaztak meg, egyetemi sztrájkokat, gyűléseket és felvonulásokat tartottak, hanem a „klasszikus” hippi-életmóddal, új nyelvezettel, öltözködéssel, szabad szexualitással, kábítószerfogyasztással, hangos rockzenével is kifejezték szülőik társadalmával szembeni lázadásukat.

Mario Savio, filozófia-szakos aktivita, az FSM ikonikus alakja

A vietnami háborúról dióhélyban:

Az USA vietnámi háborúja 1965 és 1973 között történt. A volt francia gyarmat Vietnám 1954-ben űzte el a franciákat, de az ország két részre szakadt: Észak-Vietnámot a Ho Si Minh vezette kommunisták irányították, míg Dél-Vietnámban megmaradt a polgári-kapitalista rendszer. A két területet a Szovjetunió (Észak- Vietnám) és az USA (Dél-Vietnám) támogatta, majd a proxy-háborús szakaszt követően az északi gerilla-akciók beszüntetésének elérése céljával az Egyesült Államok 1965 márciusában katonailag is beavatkozott a déliek oldalán. Kezdettől fogva óriási tiltakozások voltak a kormányzati intervencióval szemben USA-szerte, a kibontakozó civiljogi mozgalmak egyik legfőbb követelése volt a háború beszüntetése, s az amerikai fiatalok hazahozatala. A heves belföldi tiltakozások, és a kilátástalan dzsungelharcban elszenvedett nagy emberveszteségek következtében az USA 1973-ban beszüntette Dél-Vietnám katonai támogatását, s az utolsó amerikai katona 1975. április 30-án hagyta el Saigont.

Sokszínű társadalmi mozgalom bontakozott ki a New Left keretében. Beletartoztak általános polgárjogi mozgalmak (SDS, FSM, American Civil Liberties Union), női egyenjogosításért küzdő szervezetek (Women’s Liberation Movement), békemozgalmi-vietnámi háború ellenes csoportok (The Weather Underground, a katonai szolgálatmegtagadók), fekete polgárjogi mozgalmak (Martin Luther King erőszakmentes mozgalma, a Black Panther radikális fekete, erőszakot is felvállaló csoportja), a szegénység ellen küzdő szervezetek (Poor People Campain), a legális abortuszt követelők (Association For The Study Of Abortion), a szexuális forradalmárok (Sexual Freedom League), valamint a különböző művészeti szerveződések (San Francisco Mine Troup, Gut Theater, Pageant Players). A szervezeteket számbavevő The New Left. A Documentary History című kiadvány 8 országos és 60 helyi mozgalmat mutat be.

Ezek közül röviden kiemelném a fekete polgárjogi mozgalmat. 1954-ben szövetségi törvény törölte el a faji elkülönítésen, szegregáción alapuló oktatást, ami lökést adott a fekete fiataloknak, hogy felemeljék hangjukat az élet többi területén meglévő megkülönböztetésükkel szemben. Az első, nagy publicitást kiváltó akció 1960 januárjában történt az észak-karolinai Greensboroban. Négy fiatal fekete egyetemista ült be egy kizárólag fehéreknek fenntartott kávézóba, ahol nem szolgálták ki őket, de záróráig a kávéházban ültek. Másnap reggel huszonöt társukkal együtt ismételték meg akciójukat. Ez volt a híres „sit-in” a „beülés”, amely aztán gombamódra elszaporodott elsősorban a déli államokban, s ezzel a  békés demonstrációval kezdődött a fekete polgárjogi mozgalom.

A mozgalom békés szakaszának csúcsa az 1963. augusztus 28-i washingtoni menetelés volt, amikor a We Shall Overcome-ot énekelve 200 ezer fehér és fekete amerikai polgár vonult fel a fővárosban, s előttük tartotta meg Martin Luther King híres beszédét, amit így kezdett: „I have a dream…”. Mindez alapvetően hozzájárul ahhoz, hogy Johnson elnök 1964-ben aláírta a Kongresszus által megszavazott Civil Rights Actet, amely törvényileg tiltotta a faji nemi, vallási vagy nemzeti diszkriminációt az államok területén.

Viszont szép dolog a törvény szövege, de ezt főként Délen, a hétköznapokban nem nagyon tartották be. Mindez aztán a polgárjogi mozgalom radikalizálódásához vezetett. Már 1964 nyarán zavargások törtek ki Harlemben, majd ’65-ben Los Angelesben, a Watts nevű fekete gettóban kitört lázadás következtében 30 fekete halt meg. 1967 nyarán Newarkban, Detroitban és más északi városokban fekete zavargások törtek ki, bevetették ellenük a rendőrséget és a Nemzeti Gárdát is, akik a tömeg közé lőttek: az eredmény több mint 80 halott.

A hallgatók elfoglalták a Columbia Egyetemet.

1968 lett aztán a „lázadás éve”. Tavasszal a Columbia Egyetemet teljesen elfoglalták és működésképtelenné tették a diákok, a rendőrség bevetésével, karhatalommal tudták csak nagy nehezen visszaállítani a normál egyetemi működést. Áprilisban lelőtték az akkor már Nobel-békedíjas Martin Luther Kinget Memphisben, ami terrorisztikus akciókra sarkallta a radikális Fekete Párducokat. Júniusban Los Angelesben merénylet áldozata lett Robert Kennedy, a demokraták elnökjelöltje. Augusztusban a Demokrata Párt chicagói konvencióján több ezer tömtető és rendőr csapott össze. Itt történt, hogy a hippikből kivált újbalos szervezet a „yippik” keresztül tereltek egy disznót a városon, mint „elnökjelöltjüket”. Ebből lett aztán a „chicagói nyolcak” néven elhíresült per, amivel a radikális fiatalokat jó időre kivonták a forgalomból.

Az egyetemisták azonban nem álltak le. 1968 és ’70 között a vietnámi háború elleni tiltakozások és egyetemfoglalások voltak napirenden, amik aztán 1970-ben véres eseményekben kulminálódtak. 1970. május 4-én az Ohio állambeli Kent egyetemén 4 diák halt meg a kivezényelt rendőrök golyóitól, majd május 14-én a Mississippi államhoz tartozó Jackson fekete egyetemén a rendőrsortűzben ketten haltak meg és sokan megsebesültek. Erre válaszul a kenti vérengzés után két hétig az államok 2500 felsőoktatási intézménye közül egyszerre 500 egyetemen volt diáksztrájk, amik csak lassan csendesedtek le.

John Filo Pulitzer-díjas képe: Kent Egyetem, Ohio, 1970. május 4.

Mindennek állít emléket a híres kultfilm, az Eper és vér, aminek felejthetetlen képsoraiban éneklik békésen az egyetemisták John Lennon dalát, ami e civiljogi mozgalmár korszak jelképe is lehetne: „Give peace a chance”.

Forrás és ajánlott irodalom: Jávorszky Béla Szilárd- Sebők János: A Rock története 1. ’50-60-as évek. Budapest, 2005.

Előző rész: Kik azok a hippik?

Dr. Kisteleki Károly

Kik azok a hippik? - Dr. Kisteleki Károly írása

Használjuk a kifejezést, felismerjük az öltözködési stílust, tetszik a zenében is. De tudjuk valójában ki az: hippi?

A ’hippi” kifejezés gyökere a negyvenes évek fekete jazzszlengjében kereshető, ahol ennek a kifejezésnek a jelentése: bölcs, tapasztalt, előrelátó. Más értelmezés szerint az angol hipster szóból ered, - ami Norman Mailer „fehér néger”-nek fordított –, s ennek a szónak a rövidített változata a hippi.

Vannak, akik szerint először egy 1964-es tévéműsorban hangzott el a szó (a New York World Fair megnyitásáról szóló tudósításban mondák ezt a vietnámi háború ellen ülősztrájkot fiatalokra), mások úgy tartják, hogy 1967-ben robbant be a köztudatba a szó két nagyhatású újságcikkel (a Ramparts folyóirat márciusi számában „A hippik társadalomtörténete”, és a Time magazin július 7-i számában „A hippik: Egy szubkultúra filozófiája”). Az eredet pontos definálhatatlansága is növeli azt a ködös miszticizmust, ami napjainkig hatóan körüllengi a hippiket.  

George Harrison, a "Csendes Beatle" Haight-Ashburyben

A hippik úttörői a San Franciscó-i Haight-Ashbury negyedében tűntek fel a hatvanas évek közepén. Fehér középosztályhoz tartozó fiatalok voltak, sokuk egyetemista, akik nem egyszerűen a fennálló fogyasztói társadalmat kritizálták hangosan, hanem ki is vonultak belőle. Vezető nélküli társadalmat vizionáltak és ténylegesen meg is próbálták valósítani azt a kommunáikban, ahol ezekben a nagy családokban együtt élve beszélgettek véget nem érően életről, halálról, békéről, barátságról, szerelemről, kábítószerekről, zenéről. Az emberi kapcsolatokban, főként a párkapcsolatokban is a konvencionális határokat szüntették meg, nyíltságot, szabadságot hirdettek, azt képviselték, hogy az emberek szabaduljanak meg a féltékenységtől, a birtoklási vágytól.

Mindezek a gondolatok nem előzmény nélküliek, s a „hippi-filozófia” is táplálkozott gyökerekből. Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) propagálta írásaiban a ráció helyett az érzelem fontosságát, az érzékekre való koncentrálást és ezzel a természethez történő visszatérést. A The Doors frontembere, Jim Morrison ideálja, William Blake (1757-1827) angol költő és festőművész szerint az embernek az értelem bilincseit le kell ráznia az ihlet és a látomás segítségével, és szembe kell fordulnia mindenféle társadalmi konvencióval, ami az individuumot kalodába zárja. A francia szimbolista költők (pl. Baudelaire, Rimbaud) társadalomkritikája is hatott a hippikre, miszerint a nyugati társadalom megérett a pusztulásra, és semmi jó nem várható a társadalmi és technikai haladás hagyományos felfogásától, ezért a tradicionális polgári kultúra kereteit szétfeszítő művészetet hoztak létre és életformájukkal is lázadtak az ellen.

A hippik szerelem/szeretet felfogását jól illusztrálja Stephen Stills 1970-es dalszövegrésze: „Ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz, szeresd azt, akivel vagy.” Így hát szabadon szerették egymást, kommunáikban mindenki egyenlőnek számított, bőrszínre, vallásra, nemi identitásra tekintet nélkül. Nemcsak hirdették, hanem így is éltek: minden, ami jólesik, csináld, bárkivel és bárhol, de ne légy senkinek a megvehető áruja és csak annyit dolgozz, amennyi feltétlenül szükséges a létfenntartáshoz. Legfőképpen pedig: élj a jelenben és élvezd ki a lét pillanatának minden örömét – szeretettel!! Janis Joplin mottószerű mondatával szólva: „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon!” (Neki sikerült is 1970-ben, 27 éves korában…)

Olyan módon szegültek szembe a fennálló társadalmi renddel és hagyományokkal, hogy a rendszerből kivonulva igyekeztek arról tudomást sem venni, s csak élvezni egymás társaságát és a pillanatot. Jerry Garcia, a kultikus hippizenekar, a Grateful Dead gitárosa mindezt így foglalta össze egy interjújában: „Közösségünkben nem foglalkoztunk politikával. Egyszerűen azt tettük, amit tenni akartunk. Vagy mindannyian csináljuk, vagy senki – vagy annyian, ahányan éppen érdekeltek a dologban. Nincs közös álláspont a csoportban. Kivéve arról, hogy mindenkinek annyi életteret kell kapnia, amennyire szüksége van.”

Timothy Leary, a "guru"

A hippi-életforma velejárójának számított a különféle drogok fogyasztása, úgymint a marihuána, a hasis, és az LSD. A pszichedelikus szerek elterjesztésében nagy szerepe volt egy pszichológusnak, Timothy Learynek – akit a „drogideológiai” munkássága miatt az „LSD apostolának” is hívtak–, valamint a „Száll a kakukk a fészkére” híres írójának, Ken Kesey-nek és a köré szerveződő Merry Pranksters csoportnak, akik az Acid Test fesztiválokon osztogatták az LSD-t. A kábítószerek fogyasztása is egyik látványos és radikális módja volt, amivel a hippi-életmódot választó fiatalok szülőik társadalmát elutasították. Viszont épp ez tette őket a leginkább támadhatóvá is a fennálló rendszer oldaláról.

Ken Kesey és követői, a Merry Pranksters LSD-t osztanak a Further nevű iskolabuszról

’69 nyarán egy hippi közösség, a Manson-család brutális gyilkosságai sokkolták Amerikát, s ugyanezen év decemberében az Altamonti fesztiválon a Rolling Stones koncertjén történt tragikus események – amiről szól a Perjátszó Kör darabja – végképp a hippik ellen hangolták az amerikai társadalmat, de maga a hippi-mozgalom is kifulladt már ekkorra. A szép ideák nem tudták megtermékenyíteni a valóságot, a szabad szerelem és a virággyermekek nem tudtak egy jobb világot varázsolni a Földre – 1970 már a kiábrándulás és az illúziók semmivé foszlásának esztendeje. Ekkorra az egyetemisták befejezték tanulmányaikat, s a hippi-ideákkal eltöltött éveik a hatvanas évekkel együtt lezárultak – egy történelmet csinálni igyekvő nemzedék hirtelen megöregedett művének befejezése előtt. A felnőtt lét pedig a munka világába való beilleszkedéssel kezdődött – s a hippik azzal végezték, ami ellen lázadni kezdtek: „normális” középosztálybeliek lettek egy magát normálisnak tartó társadalomban.

Következő rész: Civiljogi mozgalmak a hippi-korszakban

Dr. Kisteleki Károly