... Vénusz, akit a szolgálók keze ékesít, szorgalmasan nézegeti magát a tükörben. Kezét minden munkától megkímélte, nem kell semmilyen kötelességet teljesítenie. Hiú módon körbepillant, miközben a fésűnek a lehető legkíméletesebben kell a haját érintenie. Szétteríti és a harmat illatával meghinti a haját, a szolgáló fodros tincsekbe rendezi, az újabb tincset a hajbodorító vassal csavarja, hogy megigazítsa a szétzilált hajat. E munka közben esik meg, hogy egyik elővigyázatlan szolgálója megrántja az elragadó Héra haját. Erzsébetben felforr a düh, azonnal szájon vágja büntetésként a lányt. Kiserken a lány vére, egy csepp az úrnő arcára hull, ő egy vászonnal letörli azt és a helye – elámulva mondhatjuk! – részben megszépül. Közelebbről is megnézi és csoda tárul eléje: az a hely vonzóbb lett. Ilyen erős az emberi vér? Az ördögtől megszállt nők ravasz művészete megragyogtatta a szemét. Erzsébet e felismerést követően becstelenül kezd gondolkodni a külleméről. Micsoda? Ha ilyen kis mennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna engem? ...
Így aztán két vénasszonyt fogadott fel segítségül, Ilonát és Dorotát. ... Ezek a tapasztalt pokolfajzatok még ártalmasabbak, úrnőjük akarata erősen próbára teszi őket és bátorítja. Először is gyilkolásra alkalmas helyet keresnek a pincékben, amelyekről korábban már szóltunk, és kulcsaikat elkérték. Gondozásukba veszik ugyanazt a lányt, akinek első vére Hérára fröccsent, és elrendelik a megölését. Egy bizonyos János hajtja végre ezt, akit Erzsébet kisfiú korától nevelt és Fickónak nevezett ... és úrnője parancsára azonnal a mit sem sejtő szolgálóhoz lopakodik, akit abba az istentelen pincébe küldtek. Ott a legkegyetlenebbül vassal átdöfik és életétől megfosztják, a vénasszonyok felfogják a vérét. A végzetes vérben megfürdött Erzsébet, és ebben egyáltalán nem kételkedem, ördögi képzeletében ismét szebbnek látta magát. ... A kimondhatatlan istentelenség évről évre nőtt és férje halála után, özvegységében egyre öregedve, a szentségtörő gyilkolás fokozódott. Egynémely áldozat Erzsébetben olyan utálatos vágyat keltett, hogy beleharapjon a meggyilkoltak húsába. ...
Ez a nőszemély (Erzsébet) az ártatlan leányzók pusztulásának okozója, amit azok a régi költők jegyeztek fel a történelembe, akik nem mertek ilyesmit egyetlen férfiról sem kitalálni. De ebben az egyetlen nőszemélyben felfedezték a saját arcmása iránt érzett pusztító szerelmet. Az igazság az, hogy semmi sem közepes a nőben: vagy jó, vagy gonosz.”
Thuróczi
László: Ungaria suis cum regibus compendio data, 1729
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése