A 16. század közepére Magyarország nemcsak három részre
szakadt, de közben két nagyhatalom ütközőzónájává is vált. A nyugati és az
északi „karéj” megmaradt a királyi Magyarországnak, igaz, immáron Habsburg
uralom alatt, az ország középső része török hódoltság alá került, keleten pedig
az erdélyi fejedelemség, amelynek hol része volt a Partium, hol nem. A török
szultán, a Habsburg császár és az erdélyi fejedelem szinte folyamatosan
hadakozott egymás ellen, hol fegyverrel, hol diplomáciával. Mind török, mind
magyar részről kiépült a végvárrendszer, amelyek ugyan képesek voltak egy-egy
nagyobb hadsereget megfogni, ám a kisebb portyázó csapatot át tudtak csusszanni
közöttük. A török és magyar területek nem határolódtak el egymástól élesen,
mindkét fél mélyen a másik várai mögött is portyázott, fosztogatott. A két
állam kölcsönösen egymás területén is adóztatott, és egymás jobbágyaival
építtette saját várait. E mindennapos dupla terhek és csapások mellé járultak
nagy hadjáratok idején a hadseregek rekvirálásai, könnyűlovasaik tervszerű
falupusztításai. A hosszú háborús állapot következtében pusztult az ország
lakossága, ami a század végére a fejlődés megakadását vonta maga után. A
Habsburg országrészben idegen megszállásról, különösen a 16. században nem lehet
beszélni. gaz, a korábbi főhivatalokat (kamara, kancellária) Ferdinánd
átszervezte, és összbirodalmi szempontokat szem előtt tartó bécsi intézmények
alá rendelte, de a rendi hatalmi kettősség megmaradt, a belügyeket a király
továbbra is az országgyűlések részvételével intézte, beleegyezésük nélkül adót
nem vethetett ki. Megmaradt a nemesi vármegyék önkormányzati szervezete is,
melyet a nemesi sorból kikerülő végvári katonák is támogattak. A magyar érdekek
legerősebb védői a nagybirtokosok voltak, akik tartomány nagyságú földekkel,
államilag támogatott magán hadseregekkel, fejedelmi hatalommal és
udvartartással rendelkeztek. Közülük került ki a nádor, az országbíró, a horvát
bán és az öt magyarországi főkapitány is. A "magyar" szó itt a
rendi-nemesi nemzetre utal, a horvát Jurisich Miklós vagy Frangepán család (a
horvát származású Zrínyiekről nem is beszélve) éppúgy a "magyar"
rendi érdekeket védte, mint a szlovén, szerb vagy - ritkábban - szlovák végvári
katona. A török hódoltság éppen az egységesen magyar nyelvű területekre esett,
így a királyi Magyarországon megnövekedett a nem magyar népcsoportok aránya és
jelentősége. A 16. században a magyar rendek és a központi Habsburg hatalom
viszonya nem volt rossz. Kölcsönösen egymásra voltak utalva a törökkel szemben,
ahogy a birodalomból érkező pénzek nélkül, úgy a magyar katonaság és nemesi
közigazgatás együttműködése nélkül sem nem lehetett volna megvédeni a királyi
Magyarországot.
Élet a török hódoltságban
A
16-17. században az európaitól élesen elütő, ázsiai jellegű birodalom volt az
oszmán töröké. Ennek lényege az uralkodó, illetve az állam korlátlan hatalma a
társadalom felett. Minden föld a szultáné volt, aki átmeneti időre, használatra
adott belőle a szpáhiknak (lovas katonák). Az alacsony sorból felemelt
főhivatalnokokat a legkisebb hibáért azonnal kivégeztette. A főhivatalnokok
viszont beosztottjaiknak, azok az egyszerű polgároknak voltak rettegett urai.
Ily módon mindenki a fölötte állótól függött, annak próbált a kedvében járni.
Ezért az azonos szinten élők rendi típusú intézményei és jogai ismeretlenek
maradtak. A vármegyei önkormányzatot névleg felszámolták, helyettük öt
vilajetre osztották a hódoltságot, élükön a kinevezett pasákkal,
beglerbégekkel, akiket a muftik (jogtudósok), defterdárok (pénzügyi vezetők),
kádik (bírók) segítettek. De a 16. század végére ezek befolyása - az adószedést
kivéve - a mohamedánokra korlátozódott. A hódoltságban élő keresztények peres
ügyeit és közigazgatását továbbra is a magyar vármegyék intézték.
Főtisztviselőik a királyi Magyarországra költöztek, akár több száz kilométer
messzeségbe is, de embereik jelen voltak a hódoltságban, és végrehajtották a
vármegye utasításait. Segítségükre voltak ebben a fel-felbukkanó magyar végvári
katonák. A mezővárosok és falvak élén továbbra is a magyar választott vezetőség
állt. A jobbágyok új, több falvat összefogó önkormányzati szerveket, ún.
parasztvármegyéket is hoztak létre. Ezek bármiféle katonasággal szemben, a
közös védekezést szervezték. A törökök nagyjából átvették a magyar állami és
földesúri adókat. A régi királyi kapuadó helyét például a hitetleneket sújtó
haradzs foglalta el, innen a harácsolni szó. Sok föld a szultán közvetlen
tulajdonába került (khász birtokok), innen a földesúri adó is a kincstárba
ment. Az adókat idő közben folyamatosan növelték, és emellé járult a korábban
ismeretlen állami robotmunka. De a legsúlyosabb terheket feltehetően olyan
"adók" tették ki, melyeket nem hivatalosan szedtek. Ilyen volt
például az elrablott lakókért fizetendő váltságdíj, illetve a különböző török
hivatalnokoknak járó ajándék. A törököknek azonban többnyire meg kellett
elégedniük a hagyományos adófajták felével. Az állami adókon a szultán
osztozott a magyar királlyal, miként arról állami szerződések és országgyűlési
törvények is születtek. A török földesúr pedig - aki egy területet a szultántól
jövedelmeivel együtt használatra megkapott - az itt élők járandóságainak
szintén csak a felét szedhette be, mert a másik feléért rendszeresen
megjelentek egy magyar birtokos emberei. Ha pedig a magyar tulajdonos meghalt,
a magyar király új keresztény birtokosnak adományozta a földet. A hódoltság
területén jelenlévő magyar tulajdonlás, közigazgatás és adószedés
világtörténelmi különlegesség: nem ismerünk más példát ilyen
"otthontalan" hódítókra. Ellentétben a Balkánnal, itt a helyi
lakosság nem keveredett a beérkező török, délszláv és görög lakossággal. A
mohamedán katonák, hivatalnokok és a nekik dolgozó iparosok, kereskedők külön
városrészekben laktak és csakis a végvárakban. A magyarok nem vettek részt a
török hadjáratokban, elenyésző számban házasodtak velük, vagy tértek át
hitükre. Az ilyesmit az elköltözött vármegyék szigorúan büntették is. Viszont
valamennyi keresztény egyház zavartalanul működhetett - ellentétben a
keresztény Európa nagy részével -, mert egyik sem volt kiváltságos helyzetben.
A két kultúra számos elemet átvett egymástól. A magyar öltözködésre,
hajviseletre, iparművészetre (fegyverek, bútorok, csempék díszítései), a
kertművelésre, sőt, a költészetre (pl. Balassi lírája) és a zenére is hatott a
török és a törökkel együtt érkező délszláv kultúra. Több, még ma is használatos
szavunk származik az oszmán-törököktől (köztük: papucs, zseb, bogrács, deli,
tarhonya, pite, kávé, kajszi, dívány, mámor, stb). A törökök honosították meg
nálunk a kávét és a rizst, de az amerikai kukorica is a Balkánon keresztül
érkezett Magyarországra.
Az erdélyi fejedelemség
A
16-17. századi Erdély társadalmilag, vallásilag, etnikailag igen sokszínű kis
ország volt. A katolikus székelyek a keleti határ védelméért nagyrészt még
mindig mentesültek a földesúri függés alól, de már megindult a
"közszékelyek" jobbággyá, a "lófő székelyek" (tisztek)
nemessé válása. A székely "főemberek" a magyar főnemességgel voltak
egyenrangúak. A székelyek önkormányzati egységei a székek voltak, melyek a
magyar megyének feleltek meg. A lutheránus szászok gazdag városai (pl.
Segesvár, Brassó, Nagyszeben) főleg a román fejedelemségek irányában
kereskedtek. Nem csak széleskörű önkormányzattal rendelkeztek, de a szász
székek vezetésének megragadásával maguk a városok irányították a környék szász
falvait is. A görögkeleti románok nagy és növekvő számban éltek Erdélyben, de
saját rendi önkormányzat nélkül. Akik közülük a pásztorkodásról áttértek a
földművelésre, jobbágyokká váltak. A nemesség túlnyomó része, a parasztság
jelentékeny része magyar volt, főleg kálvinista és unitárius, részben
katolikus. Erdély már a 16. század közepétől elfogadott minden vallást és
felekezetet, a fejedelem patrónusa lett ezeknek. További újítás volt vallási téren
az is, hogy egy-egy város, település falain belül több vallás is jelen lehetett
békében. A "három nemzet" rendi gyűlései (a magyar megyék, a székely
és szász székek küldötteiből) gyakoriak, de formálisak voltak, általában csak
jóváhagyták a fejedelmi döntéseket. Itt ugyanis a nemesi birtokok kisebbek, a
kincstáriak jóval nagyobbak voltak, mint a királyságban, így a fejedelem
különösen nagy hatalommal rendelkezett. Uralmát nem korlátozta vagy segítette
szakszerű hivatalnokság sem, mint a nyugati uralkodók esetében. Ezért
szeszélyesebb fejedelmek idején felfordulás és zűrzavar jellemezte Erdélyt. A
bölcsebb fejedelmek ugyanakkor jelentős és tehetős hatalommá emelhették a kis
országot. Ehhez szükséges volt, hogy kellő türelemmel viszonyuljanak az itt élő
sokféle népéhez és vallásához, de kellett az is, hogy távoli háborúk, belső
válságok foglalják le a két veszedelmes szomszédot.
Szedlák Levente
